Mutató

Zajra ébredek. Súrlódnának a valósággal a nesztelenül suhanó percek, megvalósíthatatlan kívánságot teljesít az óramutató. Mesebeli tájat lát a szem, összeolvadnak a fák a köddel, a köd a sötéttel, az út az árokkal. Nem kellenek árnyékok, sem színek, a retinába ég a vakító fehérség. Aludnék, inkább álmodom. Azt, hogy nem fáj az ébredés, azt, hogy nem bánt a dugó, azt, hogy nem nyűg az út. Azt is, hogy olvad a mosoly a fagyon, egymásra rakódnak az emlékek. Távolinak tűnik a tegnap és közelinek a tavalyi év. Az álomban maguktól születnek meg a döntések. Nem elhallgatott igenek és ki nem mondott nemek jelzik az ösvényt, hanem az út mutatja a lehetőségeket.

Álmot élek. Csendes szobában ragyognak a csillagok, meleg a takaró, szállingózik a hó.

Az sem baj, ha felkel a nap.

Csendes

Legyőzi a csönd a zajt. Bódultam lapulok a falhoz, lehajtom a fejem. Megpihennek az ujjak és az elme, elcsitul a véráram. Nem mozdulok.

Nem gondolok a nedves matracokra, a hideg pokrócokra, az elgémberedett kezekre, az üres tekintetekre.

Sem a ragyogókra, a fürkészőkre, vagy a beletörődőkre.

A csupasz faágakra gondolok. Akkor vetkőznek, amikor más fázik, akkor öltöznek, amikor mi olvadunk. Szabadon állják a mínuszok ostromát, büszkén merednek a kék égbe. Ha látnának, tiszta lenne a tekintetük. Bölcsesség tükröződne a szemeikből, olyan meglátásokról mesélnének, amelyekről álmodni sem mertem.

Pedig merészeket álmodok. Vakmerően teljesítendőket, irigyelhetőket, ösztönzőket, simogatókat, tisztítókat és melegítőket.

És békés álmokat élek. Csendes csodákból szőtt takaró alatt bújok el éjjel.

Igen, ez a takaró is csendes csodákból készült :)

Pótol

Hajnalban a rigók kérnek táncba. Este már a baglyok kísérnek haza. Nem zakatol az agy az eseménytelenségben, valami furcsa mégis foglalkoztatja a gondolkodót. Milyen gyorsan válik elengedhetetlenné a félve követett álom? Meddig élvezhető még? Mikor szigetelődnek el a vágyak, mint a mohával benőtt fakéreg? Mit lehet számon kérni, amikor nincsenek elvárások? Mit kell magyarázni, amikor nincs mit magyarázni?

Puha fotelben ringatózva napsugár fedi el az arc tökéletlenségeit. Nincsenek is már tökéletlenségek, sem megoldásra váró feladatok. Csak a gőz van, apró mennyországgá változtatja a pamlagot az elmét betöltő édes massza.

Keressük a fordítottat a simában, keressük a kérdést a kijelentésben. Helyette fordítani, simulni, kérdezni és kijelenteni kellene.

Pótló busz, pótló szó. Pótló szív.

csend.

Van, hogy megbénítják a gondolatok a hintázó elmét. Bármerre fordítom a fejem, rácsok közé szorul a tekintet. Néhányon ott van az ujjlenyomatom, a munka hevében beleégett a forró vasba. Másokat mások kovácsoltak maguk köré. Sötét árnyékok között táncolnának a szivárványok.

Van, hogy nem értem a szembejövők mosolyát.

Van, hogy csicseregve sír a hegedű.

Van, hogy kiszállnék a hintából.

Mégis maradok, mégis akarom, hogy engem se értsenek, és várom, hogy illatos virágok gyökere málassza szét a rácsokat.

Nagyregényeket olvasva fejest ugrok a mindenség csendjébe, tetszik a mosolygó víztükör.

Megperdült a hinta, ijedten kalimpál a szív, lüktet a vér, fókuszál a szem. Várja, míg helyreáll a rend.

Illat

Puha takaróba burkol az álmos novemberi hajnal eseménytelensége. Felveszem a hajnalban futók lendületét. Az eltökéltséget látva mosoly szalad át az arcomon, talán nekik is erőt ad a további táv leküzdéséhez, ihletet az esőzenéhez, szenvedélyt a tócsák nem kikerüléséhez. Mintha elsatírozták volna a várost, elvesztek a kontúrok. A kávésbögre foltja az egyetlen szilárd pont. Lenyűgöz az egyhangúság gyönyörűsége.

Estére forralt bor helyett mégis megvalósult álmok illata járja át a szobát. Még a hintázót is meglepi, hogy néha csak kicsit oldalra kell fordítani a fejet és láthatóvá válnak a lehetőségek, amelyek mesehősökként bújnak meg a mindennapok csodálatos platánjai mögött. Hirtelen elillannak a korábbi kételyek, nincs más, csak az igen. Hezitálás helyett újra útnak indulnak az ujjak a billentyűzeten. Rég látott helyeken barangolnak a gondolatok.

Újraeszmélés, körforgás, ismétlődés. Nincs más lehetőség, mint megint rábólintani. Lehet ennél szebb, lehet ennél jobb? Nem akarom elhinni, hogy igen.

Lelenc

Gyorsvonatként robogna el az élet, a rohanó hónapok nem hagynának időt a falevelek táncának ellesésére. Az ellenállás a legnagyobb érdem. Szembeszéllel dacolva nem hagyni, hogy az arcomra fagyjon a mosoly. Párna alól kihúzott kézzel belemarkolni a hideg fehérségbe. Türelemmel várni az ügyintézésre, bizsergő talpakkal hallgatni, zártszemekkel látni. Nagyokat látva megtanulni, hogy az élet valóban üdvlelde. Elhinni és elhitetni, hogy hintázva csak jó lehet.

Kódolva van a bohémság, fejtegetni sem kell, csak hagyni, hogy magával ragadjon a lendület. Álmot látás helyett álmot élni, helyváltoztatás helyett utazni, nagyotmondás helyett nagyot hallgatni, okosság helyett bölcsességre szomjazni.

És soha ki nem szállni.

Homály

Estére elnehezednek a szemhéjak, mintha ólomcseppek ülnének a szempillák végén. Pedig igazából csak a hintázó homlokán lecsapódott köd apró patakjai érnek révbe a szemhéjon. Kellemesen hűsít a késő őszi kora reggelek csípős hidege. Átjár, és friss levegőt hoz a véráramba.

Apró ajándékként dédelgetem a kavicsok között talált kristályt. Álmomban is rácsodálkoztam, hogy miért került elém a kitaposott ösvény közepén, ha semmi keresnivalónk nincs arra. Élvezem az úttalan utakat, a tükörbe nézve is inkább térképet látok. Követem a mosoly barázdáit, én így művelem a talajt. Lendülettel, olykor egy árok előtt nagyobbat dobbantva, a sekély részek felett óvatosan áthaladva, néha elásott kincsre, máskor régi gyökérre akadva, ékszerként használt iránytűvel a kezemben járom be a léthomályt.

Nem tudom, mit látnak mások. Elképzelni sem merem, hogy hogyan lehetne másként. Hálásan kacagok a figyelmeztetéseken. Kizárt dolog, hogy csak a szerencsén múlna. Régen nem értettem, a tollakat, ma hasznukat veszem a mindennapokban. Jobban nem vigyázhatnának rám, de a hintázó éneke is csak a hamis hangoktól válik egyre tisztábbá.

Valóság

A Hajnal meghazudtolja a régi szabályokat. Lódobogásként hangzik a nesztelenül járó macska loholása. Mosolyogtató a pirkadatkor is zsörtölődő utas panasza. A messzeséget fürkészik a szemek. Nappal itt utcák, házak és fák állnak, hajnalban azonban egy sötét masszává olvad a horizont. Nemcsak könyvet olvasok, hanem a sorok közé rejtett emlékek és társítások is megelevenednek a képzeletemben, így sokkal szórakoztatóbb az út.

Estére levetem a vállamon hurcolt terhet. Elég néhány lépés ahhoz, hogy egy másik világban érjen földet a lábam, ahol forró a homok és csúszik a kavics.

Különös kérdések foglalkoztatják az elmét, szokatlan témákat járnak körbe a gondolatok, új helyzeteket teremtenek az álmok.  Feszegethetőek a szabadság határai, van lehetőség a szabályokban, meglátom magam más szemében? Fogódzót ad az önmagát örökké ismétlő történelem. Így is volt már, és mégsem.

Nem kellenek válaszok, leveszem a cipőm és a földhöz legközelebb érve lábujjaimmal beletúrok az összefújt sárga levelekbe. Hagyom, hogy a talpam megérintse a nyirkos földet, majd a levegőbe emelkedve elérje az ég alját. Épp elég ennyi a valóságból, szememet behunyva haladok tovább az ösvényen, amelyet szivárványok szegélyeznek.

Úton II

Lehullott csillagok pislákolnak a harmatos fűben. Nyugovóra térnek a baglyok, amikor már úton vagyok. Velük tarthatnék, de most inkább a hollókat követem. Diót majszolva egy párhuzamos világba indulok, ahol mit sem érnek az itteni szabályok. Noir üdvözlőkártyával küldök életjelet, ma este ne várjatok.

Egy teáscsésze feszített víztükrén bámulom az eget. Leveszem a hátamról az univerzum terhét és kishajóvá hajtogatva útnak indítom a Dunán. Lecsatolom az álmok pórázát, meztelen lábammal száraz falevelekbe gázolok, melegíti a talpam a súrlódás, táncra perdít a zörejek szimfóniája. Felettem az ég, körülöttem a Semmi, zajt hallok, de nem fordulok hátra.

Haladok a járatlan úton, itt nem találnak rám a kérdőjelek. Az erdő mélyén hajtom álomra a fejem, óriás csillagok húzzák rám az avartakarót. Téli a béke, nyári az álom, de a szívben mindig tavasz van. Csillogó vadalmák mosolya terül szét az arcon. Jól lakok az érzéssel, roskadozásig töltöm a polcokat

Ideje visszaindulni és újra megmenteni a világot.

Szél

Belesajdulnak a szárnyak az eszeveszett csapkodásba. Messze van a rács, a kulcsok hangjára mégis ösztönösen összerezzen a hintázó. Berögzült képzetek vetnek árnyékot a szivárványos  panorámára, lassan lengedezve kitisztul a kép. Új színek szegélyezik a látóhatárt.

Régen látott csodákat rejt a folyópart. Lassan puha szőnyeget szőnek a lábam elé az égigérő jegenyéről lehulló arany levelek.  Úgy vitorláznak el a távolba révedő szemek előtt, mint az eddig nem értett jeleneteket sorozattá fűző kinyilatkoztatások.

Csak a szemüveget kell lecserélni és máris érthetőbb nyelven szól a Mindenség. A történelem soha nem okoz csalódást. Nyári naptól és hajnali hidegtől edzett fűszálak cirógatják a bokám, megigazítja a szél az összeborzolt tollakat. Finoman megperdíti a hintát, átforgat néhány oldalt és összekócolja a szalagokat. Hálásan mosolygok vissza, velem kacag a tudáson.

Van, amikor megváltás a széllel szemben futni. Így könnyebben utolérhetem a gondolataim.

Koccanás

Van, amikor nem értem, mint mond a Mindenség. Hiába artikulál, hiába, gesztikulál és illusztrál, úgy nevetek az egészen, mint egy elhallott viccen. Máskor inkább elengedem a fülem mellett a mondanivalóját. Boldogan hintázok tovább nem törődve az üzenetekkel. Csak azt hallom meg, amit kedves a fülemnek.

Semmi nem tud kizökkenteni a békességből. Kis bódhisszatvaként ülök a forgalmas út közepén, varázslatos muzsikát komponálnak az elhaladó autók, elixírként csorognak le az esőcseppek. Cirógatják az arcom és a karom, míg eggyé nem válnak az alapokkal.

Tökéletes állapot.

Hajnal

Üdítő belemarkolni a hajnali levegőbe. A sűrű pára miatt kézzelfoghatóvá válik a világot megtöltő semmi. Észrevétlenül gondolatok, szavak és mozdulatok csúsznak ki a korán ébredő kezei közül. Kevesen nevetnek a reggeli vonaton, kevesen tudják, hogy a mindennapi meglepetés nemcsak elhasznált klisé. És aki tudja, az sem mindig hiszi el. Jobb kezével legyint, mintha ismerné, mit rejteget számára a holnap.

Íratlan szabályok kusza szabálytalanságán keresztül hintázok. Addig látok el, ameddig engedi a kötél. Érdeklődve hallgatom a messziről jött emberek beszámolóját. Más fényeket és ízeket hoznak. Elsőre nem mindig passzolnak a recepthez, megkóstolva mégis új távolságokat hoznak testközelbe. Ismeretlenül is ismerjük egymás történetét, kockák helyett urimmal és tummimmal játszunk.

Átjár az őszi szentimentalizmus, figyelmesen követem a levelek táncát, a kukorica nyújtózását, a rózsák másodvirágzását és az alakok összefonódását. Nem gúnyolódom a sorsukon, hanem velük együtt mosolygok.

Varázs

Észrevétlenül elillanna a varázs. Ez talán mégsem olyan, mint a vakolatra fújt színes pillangó. Vagy mégis. Az is csak addig marad a helyén, amíg van, ki észrevegye.

Új utakra indul a képzelet, hagyom, hogy egyedül járja be a várost és a partot. Nehéz elengedni, hiába szólok rá, hogy nem mehet tovább a kereszteződésnél, akkor is elszalad. Mintha magamat látnám. Így visz a székben hátradőlve, az úton lavírozva, az ágyban bevackolva, nyüzsgő kikötőkbe, füstös bárokba, kedves kiskocsmákba, sötét parkolóba, más elefántcsonttornyába.

Csupa varázsos pillanattal tér vissza, új megoldásokat, nézőpontokat és neonszínű szivárványokat hoz a lendülete. Kacagva köszönöm, hogy ilyen kegyes velem.

Legközelebb mégis félve engedem el a kezét.

Pedig tudom, hogy neki is az jár, az, amire a legjobban vágyom. És önmagunk korlátai közé szorítva aligha lehetünk szabadok. Varázs tölti be a labirintust, bátran indulok útnak.

Meglepetés

Hirtelen jött szél perdíti meg a hintát, meglepve az elégedett, örökké mocorgó hintázót. Úgy dobog a szív, lüktet az agy és szárnyal a képzelet, mint már régen. Sebesen cikáznak a gondolatok, elismerések és tanácsok útvesztője között próbálnak visszatérni a régi mederbe. Kizökkentenek a történések, meglep a mélyről jövő izgalom. Kényszermegoldások keresése helyett inkább tovább hintázok. Van, amikor a lábam súrolja a talajt, máskor egy lehulló levél táncát lejtve belefeledkezhetek a valóságba. Maguktól oldódnak meg a problémák, csak a lendületre kell ügyelni. Mindig kicsit erősebben, kicsit magasabbra, kicsit szélesebb mosollyal. Nem elhagyva a kezdők lelkesedését, felhasználva a régiek segítségét, minden erőm bevetve élni.

Hinta

Zöld, vörös és barna levelek szűrik meg a napsugarakat. Belekarolnak a lágyan hulló esőcseppekbe és kacér táncot lejtenek az ablak előtt. Már nem is olyan komor a város. Kilométerenként váltják egymást az évszakok a határban. Érett kukorica követi a zöldellő gyerekrepcét, majd a kopár szürkeség emlékeztet az idő múlására. Igazodik a gondolataimhoz a táj, nincs tavasz, sem ősz, nincsenek végletek. Csak lendület van. Ragyogó képek villannak a retinámba, élvezem a privát vetítést. A film szinte ugyanolyan, mint a világ maradék része. Ez csupán színesebb, markánsabb, tündöklőbb, dallamosabb. Állandó élethelyet varázsoltam az egykori búvóhelyből. Elérhetővé váltak az egykor messziről és félve csodált magasságok. Mindennapossá a csodák, lehengerlővé a mindennapok. Nem fér el a kétely, a volna, vagy a ha. Állítólag nem változott a világ, de elég felülni a hintára és elfér a tenyeremben a messzeség.

Van még hely, belépő nincs. Akarom, hogy ne csak képeslapon lásd az itteni csodákat.

Tánc

Homokból készült az üvegcipő. A hullámok muzsikája csábít táncra, a neszező levelek nyújtják kezüket. Sziklára épült a táncparkett, kecsesen lépek a porondra, ez az én színpadom. Magam adom, soha nem érzett erő támad fel az izmokból, új világok felé fordul a nyiladozó értelem. Nem számít a külvilág, minden inam, erem, idegem megfeszül, és átadja magát a mámorító zengésnek. A mindenség vezet. Hagyja, hogy kitárulkozzak. Nem kíváncsi, nem kérdez, csak visz keresztül mindenen. A lábam már nem érinti a földet, leperegnek a homokszemek, a szél felszárítja a verejtékcseppeket. Olyan egyszerűnek tűnik minden, nincs rohanás, sem maradás, csak a tánc van.

Felhevül a test, kikapcsol az elme, szárnyal a lélek. Táncolni kell, nem csak az utat járni.

Kabát

Nehéz kabátként fektetem a szék támlájára az elmúlt heteket. A zsebében kotorászva rendszerezem az élményeket. Szalagok, gombok, betűk, hangok, érett gyümölcsök, nagyvizek, naplementék, boldog pillanatok kerülnek elő a rejtett zugokból. Elégedett mosolyt, teli szájjal kacagást és rácsodálkozó tekintetet csalva a sosem nyugvó elme arcára. Egyre könnyebb lesz a kabát, rég elillant már a zúgolódás és a kételkedés moraja. Rövid jegyzeteket böngészve levetkőznek és jelentéktelenné válnak az aggályok. Régi új vágyakat hoznak a lehulló levelek, valamiért mindig meglepődök a soha véget nem érő körforgáson.

Elégedetten vetettem le a kabátot, hogy holnap újra a szüntelenül boldogok lendületével terítsem a hátamra, mielőtt elindulok a csodákat rejtő reggeli ködbe. Biff is megmondta, hogy a csodák általában kicsik és csendesek. De akkor is vannak, ha már megszoktuk őket. Sőt, akkor vannak igazán.

Javíthatatlan

Éjjel az ajtóba hordta a szél a száraz faleveleket. Vörös helyett rozsdabarna szőnyegen vezeti be az ajtón az első napsugarakat. A hátamat melengetve búcsúzik a nyár. Úgy ölel, hogy átjár a melegség, hiába sajnálom, mégsem tudok búslakodni az elmúláson. A déli bennfentes egymáshoz simulás után csontos kezekkel üdvözöl az égetett gaz illatú, széllel kacagó, sárgás fényekkel játszó ősz. Kezdődne a kócos, libabőrös, hajnalban még véletlenül sem mosolygós arcok évszaka. Széllelbélelt zsebemben őrzöm a vidámság szikráit, egyenes barázdák között terelgetem a kusza gondolatokat, szemeim a betűkön tartva élvezem a világ egyszerűségét. A háttérben a legszebb színeit magára festegető természet a tökéletes kulissza. Elkalandoznak a gondolatok, belebújok a világba. A zöld bársonytakaró most nem való erre a tájra. Cirógatnak a tövisek, ölelnek a napsugarak és altatnak a felhők.

Örülök, hogy a nap végére minden galiba mókává válik. Nincs sötét, sem félárnyék, csak ragyogás van.

Lavina

Megijesztett, hogy ennyi volt, hogy csupán eddig tartott a varázs és a lendület, mostmár nincs több szivárvány.

Elég volt visszatérni a mindennapok csillámporos körforgásába, hogy egyre tovább bővüljön a látóhatár és a messzeségbe tűnjenek a korlátok. Jól esik szétszakadni és jól esik újra helyén találni a darabokat. Jól esek. Lavina indul a kipattanó gondolatból, amely mindent magával ragad. Nem törődve a sürgős történésekkel, a morcos arcokkal, az áporodott levegővel, begyulladt hangszálakkal. Nincs éhség, nincs fáradtság, nincs panasz. Őrült szédülésbe vált a hétköznap, robogó szélviharként rántok magammal mindent és mindenkit, esélyt sem hagyva a választásra. És jönnek, minden jön egyszerre, meg nem állva, engedélyt nem kérve letaglóz az Élet maga. Talán van, amiből ma volt idén az utolsó, de lesz olyan, ami holnap lesz az első.

Minden perc egy újabb csoda, minden csoda egy másik kezdete. Mit kívánhatnék még, ha az álmom élem?

Pihenő

Vége van a nyárnak, már a test is jelzi, hogy hamarosan nemcsak a gesztenye levele vált rozsdabarnába. Szebben is szólhatott volna, nem kellene ilyen sunyin hátba támadni, de jól esik a kényszerpihenő. Nem tudja jobban, hogy mire vágyom, de ismeri a módszereket. Mégsem panaszkodom, van valami üdítő a tompa mélázásban és a pokrócba bevackolásban.

A megszokottnál egy hónappal később döntött ágynak a körforgás. Tudta, hogy nem lehet hamarabb, tökéletesen időzített. Nem szigetelt el, nem okozott nagyobb bosszússágot a kelleténél. Inkább segített, hogy majd újra felálljak, hogy megtaláljam a nyár elején gondosan megszárított hársfavirágot, hogy régi mosolyok villanjanak fel az emlékezetben. Megmutatta, hogy zárjam ki a világ zaját és azt is, hogy minden helyreáll. Hálás vagyok a kórságnak.

Van, hogy szavak nélkül beszélgetünk, minden mozdulatunk árulkodik. Vajon ki érti még ezt a nyelvet?

Találni

Ősszel a legszebb a nyár éjszaka. Lepelként borul a csillagos ég a tájra, a hintázó szemének ajándék ez a látvány. Apró csodákat rejt az égbolt, a Tejút fényes palástja nem homályosítja el a többi csillag ragyogását. Önálló egyéniségekként jelennek meg az égbolton, egyedül alkotnak csodálatos egészet a nagyvilággal. Áldás is lehetne a hajnali ébredés, buksissimogatva kellene kiszállnom az ágyból, hogy aztán elismerően kacsintsak a tükörbe: igen, megint megcsináltad. Lassacskán fedezem fel az új útvonal rejtélyeit, minden napra más csodát tartogat az érkezés. Van, hogy a nyomasztó csend, máskor a lendületes reggel nyűgöz le.

Piros pöttyöket keresek a fáradt jegenyék között, de az ég vörösében elvesznek az apró gyöngyszemek. Felnevetek, mert miközben az erdő alját pásztázom, nem veszem észre az égi bált és nem hallom a levek moraját. Akkor bukkan elő a csoda, amikor belefeledkezek a tájba és önmagamba. Mindig itt kell keresni a megnyugvást.

Utak

Úgy kavarognak a fejemben a gondolatok, mint a viharfelhők a kora őszi égen. Mégsem figyelem a táncukat, nem feledkezek bele az eső és a napsugarak játékos küzdelmébe. A jövő zenéjét hallom a fülhallgatóból, édesen altat a dallam. Majd nagyot fordul a világ, felgyorsul a tánc és a színeket fürkészve vetem bele magam a következő menetbe. Giccses filmrészletbe rendeződik a táj. Ha nem látnám, nem hinném, hogy ennyire gyönyörű, amikor a napfény töri meg a szélvédőre csapódó esőcseppek sodrását. A szivárványok vibráló színeitől transzba esik a tétova lélek. Hirtelen felszabadítóvá vált a mennydörgés, energiává alakítom a vihar nyomasztó szürkeségét, életerővé a ragyogó napsugarat. Önfeledten kacagok bele a szivárványba. Nem nézem már az álmokkal kirakott, ismerős ösvényt, felfedezetlen utakra csábít az örökmozgó naivitás. Sejtem, hogy milyen a Paradicsomban.

Jó belefeledkezni az életbe, mások gondolataitól nem megmérgezve ellenállni a nemtehetemség körforgásának. Most nem jelent hátrányt kimaradni a körből, mámorító a másság, bátorító a nevetés, megnyugtató a láthatatlan kezek vállveregetése.

Minta megállt volna az idő a vázában, de mit ér a rózsa, ha nem tud kinyílni?

Érkezve

Falevél roppan a talpam alatt. Elmosolyodom, amikor meghallom a hangot, nemsoká megérkezik. Egyelőre csak úton van, közeledik, hogy aztán elérje célját. Mert mindenki a sajátját kergeti, és későn jön rá, hogy erőlködve nem marad idő élvezni a tájat. Maratonná válik a keresés. Alig merjük kimondani, ha révbe értünk, helyette azt fürkésszük, hogy merre folytatódik tovább az út.

Megérkeztem, vége van a nyárnak, elmúlt a vakáció, de mégsem. Tovább folytatódik, minden nap új élmények, képeslapra való pillanatok, csodálatos felismerések gondoskodnak arról, hogy a kerék helyett az utat válasszam.

Ha másnak mondanám, nem hinné el, ha más mondaná nekem, én sem hinném el. Apró hullámokkal szemben nem végtelen a látóhatár, a fehér toll nem a kárókatonáé, a mikrofon nem csak játék. És mégis az. Tanulom szeretni a feladatokat, igazából kapaszkodók ezek, csak így érem el a kilátót, ahol ámulatba ejt a látvány.

Giccsesen tökéletes islehet a világ.

Élmény

Reflexből próbálom kabócazenére fordítani a tücsökciripelést. Még idegennek tűnnek a csillagok, helyettük most a tűzijátékot képzelek. Az ablakban ülve hiányos a táj. Az utcai lámpa fénye nem ragyogja be az éjszakát és hiába várom a felkelő Holdat.

Más a levegő, máshogy ízlik a bor, más a nevetés és mások a színek. A tiszta ruhákkal együtt emlékekkel is megrakhatnám a ruhásszekrény polcát, de nem akaródzik raktározni. Inkább újraélni, százszor és százszor elmesélni, vonatban merengve felkacagni, egy-egy pillanatról asszociálni.

Láttam, megéltem, szerettem helyett látni, élni és szeretni.

És hallgatni, ahogy a parton kopogtatnak.

Éjszakát

Fáradtan is zakatol az agy. Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor már helyük és idejük sincs a gondolatoknak és mégis. Annyi mindenen dolgozhatnak, út, érzés, élet. Kétellyel megrakott csomagok sorakozhatnának a bejáratnál. Bizarr képzetek hajtogathatnák a nyugtalansággal bélelt ruhákat. Örökké békétlen elme szortírozhatná a fontosnak és haszontalannak tűnő holmikat.

És mégsem. Zakatol bár, de igazából türelmetlen. A kisgyerek lelkesedésével várja az indulást, és az öregek megnyugvásával az érkezést.

Már csak a nagyja vár, de most mégsem ez a neheze. Azon már túl van és a nyertesek magabiztosságával vág neki az útnak. A hétvége zajára alszik el, egósimogató emlékek húzzák rá a takarót.

Fények

Különös színekben pompázik a koraesti égbolt. Rózsás fények fokozzák az eufóriát. Az árnyékok eltakarják az út repedéseit és a gyümölccsel megrakott faágak fáradtan hajolnak rá a rozoga kerítésre. A pirkadat sem más, az álmos felhők mögül kibújó napsugarak mosolyt csalnak a fényt éppen csak szokni próbáló szemekbe. Minden nap elbűvöl valami újdonság, mosolyok és kedves szavak bontják a falak mállott tégláit. Új történeteket mesélnek az öregek és pókhálóként futnak össze a szálak. Annyira lepődök meg, amennyire a helyzet megkívánja, és emlékezetem tábláiba vésem a szavakat, mozdulatok. Feneketlen kútba gyűjtögetek.

Mindig azt halászom elő, amire épp szükségem van. Vagy csak felrakom a lábam a kút szélére és elégedetten tekintek körbe a tájon. Szép világot kreáltam, ahonnan gyönyörű a kilátás és az éjszaka is csodákat rejt.

A napnyugta fényében sütkérezve szememmel követem a fonalat. Mennyivel egyszerűbb lenne a világ, ha elhinnénk azt, amit tudunk. 

Lista

Megint az udvaron ülök, néhány nap szünet után újra fürkészhetem az eget. Sok nyár eltelt, mind mást hozott, tavaly, azelőtt és tíz éve is más gondolatok jártak a fejemben. Szépen alakult az út idáig. …hiszen hogyan máshogy alakulhatott volna. Tanítani kellene, milyen egyszerű megtalálni a jót.

Új kihívásokat rejtenek a mindennapok. Az én kerítésemet lehetőségekből rakták. Másnak talán keserű próba az, ami nekem szárnyalás. Vannak még kihívások és tudom, hogy vár még sok dreamscometrue pillanat. Gyűlnek a pipák, mégsem rövidül a lista. Nincsenek kész tervek, az alkalom szülje az élményeket, pillanatokból áll a bakancslistám.

Sok minden sokféleképpen alakult. Valóság lett az álom és álommá vált a valóság. A múlt nem lehet összehasonlítási alap, csak kiindulópont egy sikeres jövő felé.

Nem cserélnék szemüveget, elégedett vagyok a kilátással.

Ébredő

Fáj a korai ébresztő dallama, morcosan nézek a tükörbe, úgy, mintha egy ugyanolyan nap kezdődne. Lottónyereménynek fogom fel az öt perces egérutat, utána hagyom, hogy magával ragadjon az álmos indulás. Nekem pezsgést jelent a mindennapok szürkesége, a tízóraizó város elnyomott lüktetése, a portás fürkésző tekintete, a szőnyeg puhasága. Kihívás a telefon képernyőjén megjelenő idegen szám, a monitort beterítő szöveg és a piros lámpa fénye.

Mosolygok, amikor eszembe jut, hogy olykor egy félmondat is elég a világ felforgatásához. Nyitott szemmel látni, nyitott füllel hallani, kitárni, belépni, elfogadni, és ha úgy adódik, elengedni.

Megtoldottam a hinta kötelét. Hagyom, hogy egyre feljebb repítsen a lendület, vagy az, aki épp mögém áll azért, hogy meglökje a deszkadarabot. Estére a messzi távolba vész az ébresztőóra bosszantó zaja. Tudom hogy, mi az, ami lendületet ad a reggeli hunyorgáshoz és holnap újra mosolyt csal az álomkócos arcomra.

Várni

Súlyos felhők nyomják el a délutáni napsugarakat. A világ gondjaként nehezedik a vállamra a légnyomás. Olyan ez, mint a rég várt változás szele. Viharfelhők zavarják meg az idillien kéklő égboltot és zápor zúdul a tájra, hogy utána a hömpölygő víz által formált új utakon folyjék tovább az élet.

Még érzem a forró betont a lábam alatt, amikor a vállamon koppannak az első hideg esőcseppek. Csak állok a zivatarban, hagyom, hogy lemossa rólam az elmúlt hét kételyeit, meg nem hallott gondolatait, elképzelt visszajelzéseit. Megvárom, hogy a szél kifújja a koszt a csábítóan sötét kapualjakból. Néhány percig nem mozdul a levegő, csak az eső zuhog úgy, mintha legalább hetek óta várta volna ezt a pillanatot. Felemelt fejjel sétálok az autóhoz, a hajam, a ruhám, a lábam a táskám, mindenem vizes lett egy perc alatt. Gyermeki csintalanság villan a tükörben. Belül kicsit olyan, mintha rossz fát tettem volna a tűzre.

Eszembe jut, hogy egyedül magamnak tartozom felelősséggel a döntéseimért. Senki nem dorgál meg azért, ha boldog vagyok. A játékosság sosem veszhet ki a hétköznapok taposómalmának beállított láncreakciókból. Várni, elindulni és úton lenni is ugyanolyan élvezet.

Nemcsak azért kell táncolni az esőben, mert jól néz ki, hanem azért, mert jól esik. 

Év

Kevés csodálatosabb dolog van a nyári égboltnál. Sokan sokféleképpen leírták már, szerintük miért kihagyhatatlan, léleképítő és ajánlott a nyáron éjjel kint ücsörögni. Egy pohár portóival, egy maréknyi szentimentalizmussal, vagy épp egy léleknyi optimizmussal bámulni az eget. Persze, a legjobb, ha a pohár, a kéz és a lélek is teli van.

Közel egy éve próbáltam az égig nyújtózni, elérni, belemarkolni, benne lebegni. És még mindig itt van fölöttem. Mert a csillagok állnak, csak mi megyünk. És a Milky Way csomagolása állítólag nem jelent belépőt a galaxisok közé.

Nyújtóztam, kitártam a tenyerem, belehuppantam és korábban elérhetetlennek tűnő magasságokba értem. Naplementéket néztem, tetőpanorámán ámultam, hagytam, hogy szabálytalan legyen, az, aminek nem kellenek előírások, kerekekkel növesztettem szárnyakat, mosollyal bontottam falakat.

És tovább baktatok, mint aki telhetetlen és elégedetlen. Pedig épp az ellenkezője visz mindig felfelé.

Elmélet

Hosszú az út odáig, amíg a gyakorlatban is igazolást nyer egy elmélet.

Végtelennek tűnhet, olyakor fák szegélyezik, napfelkelték és naplementék szórakoztatják az úton lévőt. Nem olyan ez, mint a betervezett kirándulás, spontán vándorlásból áll az élet. Sem a googlemaps, sem az előre telepített navigáció nem ad pontos útvonalat. Nincsenek koordináták, csak pillanatok, mosolyok, gondolatok, felvázolt tervek, meghiúsult elképzelések, napok, hónapok… És egyszer csak észreveszed, először nem hiszed, mert annyira nyilvánvaló. Nincs célszalag, amelyet diadalittasan átszakítasz, és úgy gondolod, nincs tovább. Élsz, jársz. Egyedül, de mégsem.

Mint a tankönyvekben, amikor az almafa alatt ülve fejen talál egy lehulló gyümölcs és eszedbe jut a régi elgondolás, amelyet mindig is hittél, de másra hagytad volna az aratást.

Önmagadat kell megvalósítani ahelyett, hogy azt várnád, majd más mellet összefutsz vele.

Vakáció

Lehet úgy kirándulni, hogy azt csinálod, amit máskor?

Lehet úgy otthon lenni, hogy nem akarsz hazamenni?

Lehet úgy elfáradni, hogy teljesen feltöltődtél?

Lehet, hogy nem órákból, hanem csillagokból, felhőkből, utakból és lélekből áll az éjszaka?

És lehet minden úgy tökéletes, ahogy van?

Igen, lehet.

A Bájital

És elindultak. Óvatosan, puhatolózva, ahogy a kánikulát lezáró vihar után szokás. Nyáron is zokniban le a lépcsőn, átérezve minden egyes mozdulatot. Azt, ahogy a puha pamut megérinti a szilárd követ, és nem engedi, hogy bántódás érje a lábat. Ahogy a meleg átjárja a testet, megelőzve, hogy végigtüsszögjem a házat. Őrzi az alvók nyugalmát és az éberek lelkesedését.

Csendben indultak el, csak ők tudják, merre mennek, és nem bánják, ha a világ nem tart velük. Mert tudják, hogy nekik nem a világ kell. Mert a világ nem elég.

Néhányan hitetlenkedve, inkább nem kérdezve követik útjukat. Majd elválik, gondolják és nagyot kortyolnak a rozéfröccsből, a nyár éjszakák bájitalából. Ami csak akkor nyittatja szólásra az ajkakat, ha érdemes és akkor zárja be azokat, amikor épp szükség van rá.

utolsó

Már nincsenek pattanások, még nincsenek szarkalábak. Még nem kell éjjeli arcpakolás, már nem kell állandó igazolás.

Egy diploma, egy állás, egy élet. Millió öröm, rengeteg ember, betűtenger.

Sok élmény, sok vágy, élethű álmok. Álomhű életek, nincsenek tervek.

Még egy fogmosás, azt hiszem, holnap már minden más, pedig mégsem.

Éjszakát

Hiába keresem a Tejutat a kora nyári égen. A kánikula megelőzte nyarat, ahogy az érintés is megelőzheti a kapcsolatot, a kapcsolat meg az érintést.

Fehér felhők takarták el a Göncöl szekeret, pedig a repülőgép sem tett kárt a vázban. Jóakaróan terül el a lepel és én is késztetést érzek arra, hogy a magamra húzzam. Fűben fekve induljak újra útnak, egymagam, teljesen. Lépcsőkön baktatva járjam be a világot és új tájak tűnjenek fel a láthatáron. Minden más, valami mégis ugyanaz.

Már tudom

Van az a valami, olyan megfoghatatlan, mégis sokan szívesen beszélnek róla. Olyankor mindig elgondolkodom, hogy vajon átélték már? Abban sem voltam biztos, hogy tudom, pontosan miről van szó.

Amikor színesen süt a nap, amikor nincs más dolgod, minthogy észrevedd az életet. Amikor csodálatos festményeset játszik a természet. Amikor szárnyaknak érzed a négykeréket. Amikor az egyedül a mindenki, és a mindenki a világ.

…amikor tudod, hogy minden csak a lehető legjobban alakulhat, az a szabadság. Mert nem csak a tudatlan boldog, hanem a szabad is.

Szeretem

Szeretemidő. Az esőkopogás nemcsak elalváshoz tökéletes, de előadás alatt is megnyugtató volt hallgatni, hogy gördülnek le a magas ablakokon az esőcseppek. Mintha máshogy telt volna az idő. A nagy embereknek nagy szavaik vannak erre, ők azt mondanák, hogy szakrálisba váltott át a profán, ünnepi lett a hétköznapi.

Színes esernyővel baktattam a városon, csakazért is mosolyogva, legbelül tudtam, hogy nem én vagyok az egyedüli. Illatos kávézóban kortyolgattam az életet, nem érdekelt a világ gondja, sem másé. Az eső elmossa a bajokat, mint az út porát. Képzeletben kicsit elkalandoztam, kizökkentett, amikor belegondoltam, másnak mit jelenthet ez az idő. Nem tudtam megfékezni a gyorsuló szívdobogást, ahogy a széles mosolyt sem. igen, olyan is lehet, nyugtáztam megelégedettséggel és nagyot kortyoltam a kis kávémból.

Ugyanaz?

Furcsák voltak a fények. A lenyugvó nap sárgásra festette az esőfelhőket. A teraszról nézve szürreális a világ, mint egy megnemértett művész festménye. Csak gubbasztottam és vártam az esőt belemélázva a kora nyári tájba. Libabőrös lettem a széltől, de nem akaródzott bemenni, jó volt lubickolni a melankóliában. Rég éreztem magam ennyire rezzenéstelennek és meglepett, hogy ez is én vagyok. Sőt, talán kicsit elhittem, hogy ez vagyok én. Új értelmet nyert az ismerd meg önmagad című történet.

Reggelre elszállt a mélaság, szenzációéhesen ültem be a kocsiba, másoktól ellesett idegességgel vágtam be az ajtót. A feladat ugyanaz, csak meg kell hódítani a világot, hisz megy ez. Kitárni a szárnyakat, megigazítani a kósza tollakat. Keresni a csodát az úton, mint vígjátékban a poént. Beleszeretni egy pillanatra a rövidre vágott fűbe, az illatos gyümölcsbe, petrezselymet rágva emlékezni a régi levesre.

Kiváltságos helyzetben kispárnát keresni, majd a sötétben azon gondolkozni, hogy mi lett azzal, aki elásta a kincset.

Emlékezni fogok rá.

Június

Arcon csap, hogy elsunnyogott fél év. Észrevétlenül osonva, olyan gyorsan, hogy nyomot sem hagyott maga után. Hitetlenkedve hunyorgok bele a reggeli napsugarakba, nem, ez nem lehet. Hiába keresem a kapaszkodókat, csak régi, jól beágyazódott gyökereket találok, amiket csak átlépni lehet. Olyan ez, mint a folyópart, ahol látszólag csak az omladozó móló mutatja az idő múlását.

Ébredés, mosoly, munka, élet, mosoly, morgás, élet, ötletek, öröm. Ez a nap is eltelt, nyugtázom. És arcon csap, hogy a fél év alatt minden nap ilyen volt. Számtalan terv, ötlet, vízió érett meg, amiknek ez az időszak volt a tökéletes táptalaj. Nem kell mindig megváltanom a világot és alapjában megrengetni a szerkezetet, van, hogy elég a folyamatos karbantartás. És micsoda elégedettséggel tölt el a felismerés.

És micsoda boldogság tudatosítani, hogy lesz ez még így se.

Május

Május egy köztes idő, nekem mégis olyan, mintha most kezdődne az élet. Még nem nyár, de már nem is tavasz. Már nem hajtás, de még nem is semmittevés. Olyan ez a hónap, mint későn ébredőnek a korai napsugarak. Kiégetik a z álmot a szemekből, de mégsem lehet haragudni rájuk. Kócosan vigyorgok bele a napfénybe, hiába ellenkezem, magával ragad a pacsirtaének. Nem hagynak nyugodni a történések, legszívesebben mindenbe belevetném magam és egész nap lubickolnék a betűtengerben. Izgalom szaga keveredik a harmat és az elnyíló repce illatával. Izzadt tenyerek és mosolyra húzódó, nyáltól habzó szájak közt keresem a helyem, amit újra és újra megtalálok.

Folyóparti nádas, nagyvárosi parkoló, forgalmas kávéház, telepakolt munkaasztal, mindenhol megtalálom önmagam.

Májusban nincs helye a melankóliának, a letisztázás hónapja ez, nem a megvalósításé. Hagyom, hogy tovább induljanak a korábban elhintett gondolatfoszlányok, Idővel én is utánuk indulok.

Azt mondják...

Azt mondják, a gyerekek élete csupa móka és kacagás! …és furcsa tudatosítani, hogy az én életem még a gyerekekénél és mókásabb és kacagósabb. Pedig állítólag már nem vagyok gyerek, ennek ellenére magam sem tudom, mikor éreztem magam ultoljára úgy, mint azok, akik nem nyertek. Izgalomtól vicsorgó, dühös, elkeseredett kisemberek fokozták bennem az éhség keltette kimerültséget.

Azt mondják, a felnőttek nem veszik észre az élet apró örömeit, nincs idejük négylevelű lóherét találni. Pedig olykor mi sem egyszerűbb! …időhiányt elütve autóban énekelni, korgó gyomorral a hentes pultnál jót kacagni. Morogni, majd első látásra kilátástalannak tűnő helyzetemet kinevetni. Reggel kizárólag jobb lábbal felkelni, madártollnak mindig megörülni, olvadt fagyit magamra csöpögtetni, mosolyogva a mindenbe révedni.

Azt mondják, nagyszerű az életem. …és igazuk lehet!

Ámítás

Meggyötörten ült az íróasztal mögött. Hiába minden igyekezet, megint nem jött be a számítása. Az eredmény tovább erősítette benne a meggyőződést, hogy ez a világ pusztulásra van ítélve. Pedig felcsillant a remény. Kíváncsi szemei szikrázva szelték át a májusi esőcsepekkek által elmosott valóságot. De hiába, ő sem érti. Még a kérdést is megfelelte, őt is meghallgatta. És mégsem érti. Igazából már nem lepődött meg, szégyenlősen elmosolyodik, amikor eszébe jut, hogy azt hitte, hogy most majd sikerül, újra megmutatja. Becézgetné, csiszolná, marasztalná, mégsem fogad szót, de visszavárja.

Prizmaként törik meg az esőcseppek a kíváncsiságot, egy újabb előre lejátszott menetben állok kötélnek. Tudom, mit várok és tudom, mit várnak tőlem. Számító szerkezetként elemzem a valóságot, úgy érzem, többet adhattam a várnál. Kiállok az esőre, hogy lemossa rólam a szűkülő szobák szennyét, segítsen levedleni az álértelmet és újra bevenni a bal kanyart, hogy kiérhessek a végtelen országútra.

Nem hagy aludni a gondolat, hogy többet is adhattam volna. Álmatlanul pislogok a párnán, újra a már majdnem elfeledett játékot kezdem el. Lázadást szít a sötétség, a szabadság ízét érzem a számban és mosollyal nyugtázom, hogy nem az én vállam nyomja a világ gondja. A bárányok jó esztendőt ígértek, segítséget is kapok. Igaz, a tavasz már állítólag rég elkezdődött, de nálam még tegnap karácsony volt.

Egy napom a...

Minden tökéletesen indult. Tegnap este még pontos ütemtervvel vágtam neki a napnak. Annyira pontossal, amennyire kedvem volt igazodni a programhoz. Majd sodródok, gondoltam, abban mindig jó vagyok.

Időben csörgött az ébresztő, csak tíz percre vágytam még, hogy aztán energikusan belevessem magam a csallóközi piros betűs nap fergetegébe. Egy óra múlva kialudva nyúltam a telefonért. Agyvelőmbe hasított, hogy a tervezett idő töredéke alatt kell lezavarnom a készülődést. A „Nincs egy göncöm se!” gondolatnak ideje sem volt arra, hogy átsuhanjon ébredező elmémen. Meglepő nyugodtsággal kaptam magamra mindent. „Itt lehetetlen elkésni” – mantráztam útközben, amikor esély sem volt arra, hogy az általam diktált sebességgel haladjak.

Mégis összejött. Igen, bár még mindig nem hiszem el, de igazából valóban teljesen természetes volt, hogy nem késhetek el. Statisztaként vegyültem el az öltönyös, kamerás, mikrofonos emberek között. Önmagam helyett egy árnyékot küldtem a harcmezőre. Minden az arcára van írva.

Az első kávé rántott vissza a valóságba. Úgy hatott rám a koffein, mint egy pohár jeges víz a napon pilledező kisiskolásra. Magnézium a szájba és véletlenül az üvegbe, újabb kávé a napon, önfeledt nevetés és őszinte érdeklődés. Majd futás tovább, mert még mindig nincs vége.

Megtalálom a földi paradicsomot, terasz, rigófütty, áramforrás és egy szusszanatnyi idő.

Kezet fogunk, mosolyog, rám néz, beszél, bólogatok, vége. Írok, szelektálok, csatolok, küldöm. Vége.

Tíz óra és a frizura még mindig tökéletes. Úgy érzem magam, mintha nem mozdultam volna ki a szoba félhomályából, az elmém lemaradt a felfoghatatlan rohanásban. Talán az automatikusan adagolt adrenalin rántott át egy párhuzamos valóságba, ahol magától értetődő, hogy nincs megállás. Mindent lehet fokozni.

 „Gratulálok” – mondja mama és zavartan mosolyogva gondolok vissza a műszakra. 

Holnap egy újabb kihívás, nem hagyhatom itthon az okos szemüveget. Minden fokozható

Szivárványok

Rutinná vált a rohanás. A kutya éneke elkergeti a hajnali álmokat, az autó zaja elnyomja a rigóéneket, a nevetés elodázza a szürke gondolatokat. Szinte észrevétlenül lopakodik a tavasz. Sárguló repce bukkan ki a zöldellő bokrok mögül. Csak a virágba borult fára emlékezem, meglep, hogy már minden átalakult. A szivárványok változást ígértek, de lejárati dátum és használati utasítás nélkül kaptam meg a jövendölést. Egyre beljebb tolom az ágyat, óriási teret hagyok magamnak. Zuhanó almaként kólint fejbe a felismerés, hogy minden változik és alig veszem észre, mert úgy gondolom, hogy mégis ugyanaz marad. Akár elégedetten hátradőlhetnék, de abban nincs semmi szivárványos.

Legyőzhetetlen

Savként zubog le a torkomon a sok kifogás. Érzem, ahogy marja a nyelőcsövem és arra készül, hogy mindenemet átjárja a nemtehetemség. Nem engedek a nyomásnak, különös erőket ébreszt bennem az intés. Hiszem, hogy megcsinálom azt, amitől mások óvva intenek. Most nem ők vannak a színpadon, hanem enyém a terep. Én rendezem a körülményeket, és az elhatározás mérhetetlen energiával tölt fel. Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem. Várom a kihívásokat, vörös posztóval megyek eléjük, hogy méltóképp üdvözöljem őket a pavilonban. Kijár a kölcsönös tisztelet, de legbelül tudom, hogy legyőzhetetlen vagyok.

Beállítások

Tavasz van, olykor mégis felveszem a báránybundát és őszinte kíváncsisággal hallgatom a körülöttem zajló világot. Mosolyogva konstatálom, hogy a sorok között feladott leckét is megtanultam. Akárhogy is nézem, az emberi naivitás a legszebb dolgok egyike. Hogy hisszük, amit látunk és saját szemüvegünkön keresztül észleljük a valóságot mellőzve mások fókuszait. Hogy hiszek magamban és magabiztosan kezelem a beállításokat.

Tudom, hogy mi van a csomagomban és állandóan bővítem a készletet.

Élmény

Ajtók, folyosók, új épületek, más világok tárulnak ki előttem, miközben én a kisujjamat sem mozdítom. Egy helyben ülve élem meg, miként tágul a tudatom, hogy fogadja be az új gondolatokat. Bizsergést érzek, miközben lapozok, mosolyogva emésztem a mondatokat, nagyokat bólintok és felszabadít a felvilágosult eszme.

Mintha újra az iskolapadban ülnék, egy éve még papírhalmazok borították körülöttem a párnákat. Megszépültek az emlékek. Máshogy látom a múltat és szinte nosztalgiázva szívom be a jól bevált tea illatát. 

Minden egyes elolvasott mondat megerősít, hitet, biztonságot és örömet ad. Élvezem az elégedettség eufóriáját. Kicsit elbódít, „elringat, marasztal, egésszé gyúr”.

Furcsa dolog ez, egyszerű lenne a tavasz ra fogni azt, hogy világgá kürtölném a boldogságot.

A felismerés egy kis teremtés és egy újabb lépés a következő ajtóhoz.

Boldog, aki nem tudatlan

Álmosan hunyorog a határ a kora tavaszi napba. Mintha még öt percet kérne a harsányan éneklő rigóktól. Ismerős képet látok, így festhetek, amikor reggelente megszólal az ébresztő. A kutya vidáman tapossa a füvet, én azt nézem, hogy vált zöldbe az út széle. Friss fű lepi be a tavalyi gazt, de még nem teljes a megújulás. Itt-ott előbukkan a régi dudva, akárcsak a tavaly legyökerezett gondolatok, ez sem tágít a felszínről. Olyan a természet, mint a könyvespolc, amin időnként új könyvek veszik át a főszerepet, de a régiek sem kerülnek le onnan. A könyvespolc pedig olyan, mint én magam, teli színes borítókkal, meglepő szókapcsolatokkal, örökérvényű gondolatokkal, hermeneutikás körökkel.

Gyalogolok, a kutyát nézem és közben megértem, miért lehetnek boldogok a tudatlanok. Ő csak megy, még nem ismeri, milyen felüdülést és mókát hoz a tél és azt sem tudja, hogy néhány hónap múlva búvóhelyet keres a nyári hőség elől. Idővel ez is kiderül, ahogy én sem maradok tudatlan és tisztában vagyok vele, hogy ettől még lehet egy mennyországom.

Jósnő

Sosem akartam jós lenni. Mindent látó jövendőmondó.

És nem is akarok. Várom a meglepetéseket.

Akarom, hogy mindig öröm legyen az élmény és ne váljon a rutin részévé.

Nem, ma nem vasárnap van! Ma egy ugyanolyan nap van, mint máskor. Csak magamnak és a körülményeknek köszönhetem, hogy úgy élem meg, ahogy akarom.

És … egy párhuzamos? Ugyan…jót nevettünk volna. Egyenes, de nem párhuzamos,  viszont nem is merőleges. Nem vagyok matematikus, nem bocsátkozom szögfüggvényekbe.

Nem, nem akarok jós lenni, vagy jövendölő, sem mindent tudó, sem vadakat terelő juhász. Megkaptam, amit kértem. Igaz, ez nem olyan, mint egy komód az IKEA-ból, de használati utasítás nélkül is megtanulom összerakni, és bölcsen használni. Megpróbálom. Ígérem.

Credo

Hiszek egy Időben. A ciklikus, örökké önmagát ismétlő időben, ami újra és újra lehetőséget ad a változásra. Ami nem tűnik el. Figyel, követ és pont úgy múlik, ahogy számomra a lehető legmegfelelőbb.

Hiszek egy Életben, ami épp úgy alakul, ahogy én szeretném és mindig a legjobbat tárja elém. Olyan, mint egy szülő: dicsér, amikor megérdemlem, megsimogat, amikor szükségem van rá és dorgál, ha kell.

Hiszek a Találkozásokban, amik nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy megéltem. Mert megtanultam, hogy nincsenek jelentéktelen találkozások. De megesik, hogy figyelmetlen vagyok, és csak utólag eszmélek rá egy egymásba botlás fontosságára.

Hiszek az Álmokban, amik utat mutatnak a mindennapi élet rejtett búvóhelyeihez. És ahol éjszaka fészket rakhat az elmém, hogy megpihenjen. Mert tudom, hogy ha eltévednék, elég kiterítenem az álomból szőtt térképet és újra megtalálom a helyes utat.

Hiszek Önmagamban. Mert én vagyok ez egyetlen, aki igazán hihet bennem. Aki ismeri a kockázatokat és az erősségeket. Tudja, mennyit érek. És tudja, hogy semmi nem ér ennél többet számomra a világomban.

…a Józanészben, a Jó borban, a Bizalomban, a Fejlődésben, a Nyújtózkodásban.

Az őszinte Nevetésben és a Mosolyban, ami mindannyiunk számára egyet jelent.

A Remegésben, amit olyakor nem egyszerű megmagyarázni.

A Beszédben, amit annyira egyszerű félremagyarázni.

A Szamárfülekben, amik mindig mást jelentenek.

A Betűkben, amik mindig segítenek.

Úton

Egy árnyat látok a ködbe burkolózva. Automatikusan lassítok és megállok az út szélén, belülről nyitom ki az ajtót. Nem szól, mikor beül. Csendben megyünk tovább. Nem nyomasztó a szótlanság, felszabadít, hogy nem érzek késztetést a beszédre.

Dombokba vált a síkság, egyre nagyobb kanyarokat teszünk meg, hogy elérjük a szerpentineket. Már látom a csillagot, lassan kitisztul az ég. Még mindig nem beszélünk, mégis olyan, mintha megnyitották volna a szelepet. A zenével együtt áramlanak az alaktalan szavak. Le kellene tekernem az ablakot, hogy legyen elég hely, de nem akarom megbontani az idillt.

A hegytetőről minden más: apró ékszerdoboz alkatrészeinek gondosan kiépített hálózata. Mindennek megvan a helye és ideje. Látszólag mindenki tudja, mikor merre induljon.

Bódítóan hat a friss levegő. Maradnék, mert nem húz már a mélység. Eleget láttam, gondolom. Inkább a madarakkal tartok.

Mégsem indulok el. Félek, hogy mi lesz veled, ha a világ tetején hagylak. Hogy találsz majd vissza? Elviszlek az első kereszteződésig. Innen már hazajutsz. Tiszta lelkiismerettel húzódok félre, várom, hogy kiszállj, de sehol sem talállak.

Hazafelé jót kacagok, felszabadultan énekelek, belevetem magam a ködös éjszakába és tovább követem a csillagot, bízom benne, hogy hazavezet.

Plüss takaró

Azt hittem, már csak emlék marad. Édes emlék, amit megszépít az idő. Gyerekkorom tükörcserepeiről visszatükröződő fehérség.

Vártam már. Nagyon régóta vártam. Talán nem is tudatosítottam, mennyire. Féltem, hogy ha eljön, olyan lesz, mint egy beteljesült álom. Ami nem álom már, mert elveszik a valóság zegzugaiban. Alkalmazkodik a környezethez, lecsiszolódik és mattba vált a magas fénye.

Annyira természetes volt, amikor először megláttam. Nem öntött el az eufória. Tudtam, hogy havat hoz a tél.

Apró csillámok cikáznak az utcai lámpa fényében. Újra és újra elbűvöl a látvány. Baktatok a hóban és látom szembejönni a mosolygó, piros pozsgás arcokat. Úgy érzem, boldogabbak, mint korábban. Boldogabbak, mint karácsonykor.

Megdobban a szívem, amikor tudatosítom, milyen puha és varázslatos ez a fehér lepel. Mennyi minden elfér alatta. Akár egy plüss ágytakaró, ami elfedi a gyűrött lepedőt.

Táncolok, egy keringő elegáns lépéseit járom a hóban. Nem hagy nyomot a lábam, mert még véletlenül sem érintem a talajt. A leheletem sem gomolyog a sál alól, mert nincs szükség már lélegzetvételre. Talán a szívem sem moccan, ellazulnak az izmok, átjár a szentség.

(Nagy levegőt veszek, elhallgat a zene, beindul a vérkeringés, koppannom kellene a fagyos földön, de megtart ez a mágikus lepel. Lassan érek földet. Újra levegőt veszek, érzem az újesztendő lehetőségeit, kihívásait, változásait. Tudom, hogy jó úton járok.)