2016. november 29., kedd

Pótol

Hajnalban a rigók kérnek táncba. Este már a baglyok kísérnek haza. Nem zakatol az agy az eseménytelenségben, valami furcsa mégis foglalkoztatja a gondolkodót. Milyen gyorsan válik elengedhetetlenné a félve követett álom? Meddig élvezhető még? Mikor szigetelődnek el a vágyak, mint a mohával benőtt fakéreg? Mit lehet számon kérni, amikor nincsenek elvárások? Mit kell magyarázni, amikor nincs mit magyarázni?

Puha fotelben ringatózva napsugár fedi el az arc tökéletlenségeit. Nincsenek is már tökéletlenségek, sem megoldásra váró feladatok. Csak a gőz van, apró mennyországgá változtatja a pamlagot az elmét betöltő édes massza.

Keressük a fordítottat a simában, keressük a kérdést a kijelentésben. Helyette fordítani, simulni, kérdezni és kijelenteni kellene.


Pótló busz, pótló szó. Pótló szív.

2016. november 22., kedd

csend.

Van, hogy megbénítják a gondolatok a hintázó elmét. Bármerre fordítom a fejem, rácsok közé szorul a tekintet. Néhányon ott van az ujjlenyomatom, a munka hevében beleégett a forró vasba. Másokat mások kovácsoltak maguk köré. Sötét árnyékok között táncolnának a szivárványok.

Van, hogy nem értem a szembejövők mosolyát.

Van, hogy csicseregve sír a hegedű.

Van, hogy kiszállnék a hintából.

Mégis maradok, mégis akarom, hogy engem se értsenek, és várom, hogy illatos virágok gyökere málassza szét a rácsokat.

Nagyregényeket olvasva fejest ugrok a mindenség csendjébe, tetszik a mosolygó víztükör.

Megperdült a hinta, ijedten kalimpál a szív, lüktet a vér, fókuszál a szem. Várja, míg helyreáll a rend.

2016. november 16., szerda

Illat

Puha takaróba burkol az álmos novemberi hajnal eseménytelensége. Felveszem a hajnalban futók lendületét. Az eltökéltséget látva mosoly szalad át az arcomon, talán nekik is erőt ad a további táv leküzdéséhez, ihletet az esőzenéhez, szenvedélyt a tócsák nem kikerüléséhez. Mintha elsatírozták volna a várost, elvesztek a kontúrok. A kávésbögre foltja az egyetlen szilárd pont. Lenyűgöz az egyhangúság gyönyörűsége.

Estére forralt bor helyett mégis megvalósult álmok illata járja át a szobát. Még a hintázót is meglepi, hogy néha csak kicsit oldalra kell fordítani a fejet és láthatóvá válnak a lehetőségek, amelyek mesehősökként bújnak meg a mindennapok csodálatos platánjai mögött. Hirtelen elillannak a korábbi kételyek, nincs más, csak az igen. Hezitálás helyett újra útnak indulnak az ujjak a billentyűzeten. Rég látott helyeken barangolnak a gondolatok.


Újraeszmélés, körforgás, ismétlődés. Nincs más lehetőség, mint megint rábólintani. Lehet ennél szebb, lehet ennél jobb? Nem akarom elhinni, hogy igen.

2016. november 13., vasárnap

Lelenc

Gyorsvonatként robogna el az élet, a rohanó hónapok nem hagynának időt a falevelek táncának ellesésére. Az ellenállás a legnagyobb érdem. Szembeszéllel dacolva nem hagyni, hogy az arcomra fagyjon a mosoly. Párna alól kihúzott kézzel belemarkolni a hideg fehérségbe. Türelemmel várni az ügyintézésre, bizsergő talpakkal hallgatni, zártszemekkel látni. Nagyokat látva megtanulni, hogy az élet valóban üdvlelde. Elhinni és elhitetni, hogy hintázva csak jó lehet.

Kódolva van a bohémság, fejtegetni sem kell, csak hagyni, hogy magával ragadjon a lendület. Álmot látás helyett álmot élni, helyváltoztatás helyett utazni, nagyotmondás helyett nagyot hallgatni, okosság helyett bölcsességre szomjazni.

És soha ki nem szállni.

2016. november 8., kedd

Homály

Estére elnehezednek a szemhéjak, mintha ólomcseppek ülnének a szempillák végén. Pedig igazából csak a hintázó homlokán lecsapódott köd apró patakjai érnek révbe a szemhéjon. Kellemesen hűsít a késő őszi kora reggelek csípős hidege. Átjár, és friss levegőt hoz a véráramba.

Apró ajándékként dédelgetem a kavicsok között talált kristályt. Álmomban is rácsodálkoztam, hogy miért került elém a kitaposott ösvény közepén, ha semmi keresnivalónk nincs arra. Élvezem az úttalan utakat, a tükörbe nézve is inkább térképet látok. Követem a mosoly barázdáit, én így művelem a talajt. Lendülettel, olykor egy árok előtt nagyobbat dobbantva, a sekély részek felett óvatosan áthaladva, néha elásott kincsre, máskor régi gyökérre akadva, ékszerként használt iránytűvel a kezemben járom be a léthomályt.

Nem tudom, mit látnak mások. Elképzelni sem merem, hogy hogyan lehetne másként. Hálásan kacagok a figyelmeztetéseken. Kizárt dolog, hogy csak a szerencsén múlna. Régen nem értettem, a tollakat, ma hasznukat veszem a mindennapokban. Jobban nem vigyázhatnának rám, de a hintázó éneke is csak a hamis hangoktól válik egyre tisztábbá.



2016. november 3., csütörtök

Valóság

A Hajnal meghazudtolja a régi szabályokat. Lódobogásként hangzik a nesztelenül járó macska loholása. Mosolyogtató a pirkadatkor is zsörtölődő utas panasza. A messzeséget fürkészik a szemek. Nappal itt utcák, házak és fák állnak, hajnalban azonban egy sötét masszává olvad a horizont. Nemcsak könyvet olvasok, hanem a sorok közé rejtett emlékek és társítások is megelevenednek a képzeletemben, így sokkal szórakoztatóbb az út.
Estére levetem a vállamon hurcolt terhet. Elég néhány lépés ahhoz, hogy egy másik világban érjen földet a lábam, ahol forró a homok és csúszik a kavics.
Különös kérdések foglalkoztatják az elmét, szokatlan témákat járnak körbe a gondolatok, új helyzeteket teremtenek az álmok.  Feszegethetőek a szabadság határai, van lehetőség a szabályokban, meglátom magam más szemében? Fogódzót ad az önmagát örökké ismétlő történelem. Így is volt már, és mégsem.

Nem kellenek válaszok, leveszem a cipőm és a földhöz legközelebb érve lábujjaimmal beletúrok az összefújt sárga levelekbe. Hagyom, hogy a talpam megérintse a nyirkos földet, majd a levegőbe emelkedve elérje az ég alját. Épp elég ennyi a valóságból, szememet behunyva haladok tovább az ösvényen, amelyet szivárványok szegélyeznek.