Meghűlés

Köhögtem. Sálba bugyolálva vonultam keresztül a városon. Kerültem a tekinteteket. Senki ne lásson így. Beteg vagyok, de nem szeretek az lenni. Én nem vagyok egy gyenge nő, aki csak úgy megadja magát holmi meghűlésnek.
Az embereknek nem tűnt fölt. Régóta lehajtott fejjel járnak. Azt se vennék észre, ha egy század eleji zeppelin húzna el fölöttük. Max idegesen megigazítanák a hajuk.
Bevetődtem a kávézóba, a párnák közé, mert ott a legjobb. És a menta tea gőzében kémleltem a vendégeket. Volt minden. Hangos egyetemista lányok, bögrés sütit majszoló hipszterek, rozét kortyolgató egykori hipszterek, utolsó ötpercet élvező városi feleségek. És én. És körülöttem a Világ. És mosolyogtam. És kitisztult az orrom, elhomályosodott az elmém. Hátradőltem a kirakatban és élveztem, ahogy csobbanok az Élet óceánjában.

Kevés csodálatosabb dolog van az augusztus éjjeli égboltnál. ...tücsökzene mellett a mindenséget fürkészve azt hinni egy villanásra, hogy hullócsillag volt. De mégsem. Vagy mégis? Nem számít.
Olyan romantikus egyedül álldogálni az udvar közepén, de nem magam. Mert "...az égben bál van, minden este bál van..."
...és nyujtózkodni. És hinni, hogy ha még néhány centit nyúlnék, akkor hozzáérhetnék ahhoz a csodálatos éjsötét masszához, ami fölöttem van. És elmerülhetnék a mindenségben. Mert a világ nem elég.
De nem ma. Mert ma elég. Bőven elég.
Megadom magam.