csend.

Van, hogy megbénítják a gondolatok a hintázó elmét. Bármerre fordítom a fejem, rácsok közé szorul a tekintet. Néhányon ott van az ujjlenyomatom, a munka hevében beleégett a forró vasba. Másokat mások kovácsoltak maguk köré. Sötét árnyékok között táncolnának a szivárványok.

Van, hogy nem értem a szembejövők mosolyát.

Van, hogy csicseregve sír a hegedű.

Van, hogy kiszállnék a hintából.

Mégis maradok, mégis akarom, hogy engem se értsenek, és várom, hogy illatos virágok gyökere málassza szét a rácsokat.

Nagyregényeket olvasva fejest ugrok a mindenség csendjébe, tetszik a mosolygó víztükör.

Megperdült a hinta, ijedten kalimpál a szív, lüktet a vér, fókuszál a szem. Várja, míg helyreáll a rend.