Szívtakarítás

Ma van a szív világnapja - közli délelőtt a rádió. Eldöntöm, hogy én is teszek valamit a szívemért, úszni megyek.
Útközben gondolkodom, hogy vajon melyik értelmezésben szerepel a szív a világnapon: a biológiailag vett pumpa, ami nem hagy meghalni, vagy a szentimentális szív, ami életben tart?
Mire megfejteném, már a medence szélén állok és csobbanok. És hirtelen eltűnik a kérdés. Csak a víz alá-főlé merülő fejek maradnak, a karcsapások, a levegővétel. Egy, kettő, három, öt, hét, tíz. Beszív, kitár, visszahúz, kifúj.
Ez megy egy órán keresztül, és amikor újra a létrába kapaszkodok, akkor döbbenek rá, hogy nem oldottam meg a rejtélyt. Sőt, ami a legjobban meglep, több mint egy órán át semmit nem oldottam. Nem volt más, csak a víz, a levegő és az erő.
Kijövök, megszárítkozom, vigyorgok. Jól esett. Jobban, mint gondoltam volna. A szívem is biztos örül. A pumpa biztos, hisz megdolgoztattam. És a másik is, a szentimentális. Mert mindig jót tesz egy kis szívtakarítás.

Álom

Csuda dolgok az álmok. Különösen, ha az ember az ébredés melankóliájában sem hagyja kicsúszni tudata karmai közül az éjjeli tudattalan képeket.
Jártam már álmomban meg nem épült városokban, megismertem képzeletem sikátorait. Csúsztam lefelé a meredek lejtőkön, de sosem értem a mélybe. Félúton megálltam, vagy valaki kezet nyújtott. Templomokban macskákat őriztem, panelházak tetejéről sárkányokat eregettem.
Csupa látszólag értelmetlen kép teli szimbolikával.
Az álom nem az elfojtott problémák tárháza, hanem Jungtól tanulva utat mutat a kollektív tudattalanhoz.
Csak figyelni kell. És élni. És álmodni :)

Dzsungel

Hiányzott. Alig vártam, hogy egy kis időm legyen és valamilyen ürüggyel felülhessek a vonatra, hogy lássam. A kávézót, a macskaköveket, a szökőkutat.
Nyakamba vettem hát a várost, ami néhány hónap szünet után elbűvölőbb volt, mint valaha. Hogy mi szép rajta? Mivel csavar az ujjai köré újra és újra? Mi az, ami miatt már most várom, hogy újra ott legyek?
A Kihívás.
Mosolyogva, szinte néhány milliméterrel a föld fölött járni. Így kerülgetni az elvegyülni nem hajlandó macskaköveket, törött járdaszegélyeket, üres kezű idegeneket.
És amikor valaki észreveszi és látod rajta, hogy nehezére esik értelmezni, miért rendeződik át az arca néhány tizedmásodpercre. Mert, bizony, elvigyorodik egy pillanatra. Lehet, anélkül, hogy tudna róla.
Vagy a másik, amikor szinte magadat látod szembe jönni. És nem bírod ki nevetés nélkül.
Keep smiling. Mert ha a városra mosolyogsz, a város is visszamosolyog rád.
Hogy ez milyen közhely... De mennyire igaz!

Workhard

Nehezen indult a nap, nem volt kedvem felkelni, sem gondolkodni, sem útnak indulni. Aztán mégis beültem a kocsiba. Már csukott szemmel is megtalálom a célt.

Odaértem. Beszélek a közeli boltosokkal. "Nincs itt semmilyen gond" - mondják. És én hiszek nekik. Az üzlet az üzlet és ők már rég nem lennének ott, ha bármi nem klappolna.

Átmegyek a parkolón. Ketten ülnek a lépcsőn. Egy szőke nő füzettel és egy sötéthajú srác telefonnal. Néznek, várják, hogy odamenjek. Odamegyek, bemutatkozom. Kiderül, hogy kollegina a szigetországból jött. Gugli barátunkkal próbálják leküzdeni a nyelvi akadályokat. Csatlakozom kicsit.
Már indulnék, mikor jön egy csoport. Kíváncsian néznek, lassan közeledek, kezemben diktafon és fényképezőgép. Komikusan veszélyes látvány lehetek. Szélesen mosolygok. Ők is. Kötelező kérdések után oroszra váltunk. Rájövök, hogy igazából a nevetés az egyezményes nyelv. Elmennek. Mosolyogva integetnek. Én is mennék.

Hasszán visszajön. Magyaráz, közben keresztet vet, ebből értem meg, hogy ő templomba menne. „Mikor lesz vasárnap a mise?” – kérdi félig szíriaiul, félig angolul. Ő szeretne templomba menni. Ő bakalár. Sokat tanult Szíriában, franciául is tud. De angolul épp nem. Segítenék, de tényleg nem tudom, mikor kezdődik a mise. Nem baj, mosolyog, megköszöni. „Hogy hívnak?” – kérdi. Éva vagyok. Rácsodálkozik. Ő Hasszán. Örültem, Hasszán. És mosolyogva megyünk a dolgunkra.

Szőke vagyok, nő vagyok, szoknyában, egyedül. És élek. Jobban, mint tegnap.

Tavaszi szél

Állok a parton. Hajam az arcomban és viszi a szoknyám a szél. De nemcsak a szoknyám. Érzem, ahogy az anyagdarabokkal együtt a gondolataim is megszaggatja. És csak szálnak. Mintha az árnyékukat is látnám. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar véget ér a szivárványlét. De nem bánom. Hisz élek. Ez vagyok én és ez itt körülöttem az Élet. Most kicsit más. Kicsit rózsaszínbe hajlik a szürke és tréfát űz a gondjaimból. Új keretet, új feladatokat ad.

Vége van a nyárnak, de tavaszi szelek járnak.

És csak állok a parton cinkos mosollyal. És várok, hiszen ez az egyik legjobb taktika. Mert tudom, egyszer elvisz a szél.

Piros busz

Egyedül álltam amegállóban. Vártam a buszt, mert nem volt kedvem a gondolataimmal együtt gyalogolni. Eleredt az eső. Örültem, szeretem az esőt. Ahogy lecsurog az arcomon, eláztatja a táskáim és a ruhám. A víz mindent felold.
Azon ámultam, milyen kontrasztot nyújt a szürke városban a piros busz. Egy mozgó reklámfelület, melynek alig látni át az ablakán. Teli emberekkel, akik ugyanúgy bámulnak rám, mert hasonló ellentét lehetek a színtelen utcán. És akkor megláttalak. Te ültél ott az óriás betűk és a fényképezőgép objektíve között. Éreztem, hogy feláll a szőr a nyakamon. Éreztem a pillantásod és ez elég volt ahhoz, hogy nyakamba vegyem a várost és egyedül induljak el a zuhogó esőben.
Minden lépést imádtam. Pocsolyákat kerülgetve haladni a cél felé, ami most valóban elérhető és csak néhány száz méterre van. Annyira elemi és annyira kézzelfogható. Igen, erre volt szükségem.