(jól)Eső(k)

A hirtelen jött szél felborzolja a parti nádast. A napot már eltakarják a felhők, de a levegőnek még senki nem szólt, hogy zivatar jön. Ugyanolyan forró, mint egy órával ezelőtt. Az emberek lassan eszmélnek, hogy aztán gyorsan összepakolják a felszerelést és meglógjanak a vihar elől.

Nem érzem a nyugtalanságukat, nem érzem a villámok keltette feszültséget a távvezetékek alatt. Nem akarok elmenni innen.

Fülledt az idő, nem mozdul a levegő a folyóparton. Beszorul a szél a fák közé. Beborul az ég, elered az eső. Átlátszó függöny ereszkedik a tájra, lassan áztatja a leveleket, a ruhát és a földet. Élvezem. Nem akarok elmenni.

A városban hirtelen jön a zápor. Végre kiürülnek a terek és mintha egy másik valóságba kerülnék. Az eső lemossa az utca porát az erkélyen tündöklő virágokról, megtisztítja a tereket, kifényezi a macskakövet, elnyomja a kanális szagát. Vacogok a hirtelen jött hidegtől és a felemelő gyönyörtől, alig várom a buszt, hogy az ablakából nézzem a szivárványt.

Ma kisütött a nap. Annyian várták már a fényt, hogy végre megmutatta magát. Előtte sem esett, csak a köd permetezte be az autó szélvédőjét. Átjár a nap ragyogása, de ez csak sötétedés után tűnik föl. Nosztalgiázok az esők emlékein és azon tűnődöm, hogy mennyi Pillanatot tudunk minél tovább megőrizni? Nem merülök bele a szakmai fejtegetésbe. Tudom, hogy minden Pillanat véges és végtelen egyszerre. És kevés felvillanyozóbb dolog van a pillanatnyi halhatatlanságnál.

Álom 3.0

Nem hittem volna, hogy ennyire jól esik elvárások nélkül létezni. Ha csak néhány órára is kiesni a megszokottból, teljesen újat látni, megélni. Nem várni a csodás megvilágosodásokat, meglepő megnyilvánulásokat, kényszerű kinyilatkoztatásokat. Egyszerűen rakni egyik lábam a másik után, követni az árnyékom és nem felébredni. Hagyni, hogy délben is az álmokból szőtt pókháló lepje be az arcom és dacolni az ellen, hogy újra visszakerüljek a valóságomba. Egy újabb álomból kaptam ízelítőt és néhány pillanatra eljátszok a vissza-visszatérő gondolattal, hogy aztán elmém nagyszekrényének tetejére tehessem, mint egy féltett, drága játékot, amit óvni kell.
Eltettem a játékot. Hazafelé vezetek, mellettem a fa, mögöttem a pontyok hangoskodnak. Valóságshowba illő szituáció, én is csak nevetek és érzem, hogy valami más kezdődik. Néhány napra új prioritások veszik át a gyeplőt. És én hagyom, mert tudom, hogy tudatlanul is én irányítok.

Meglepetés

Pörögni akartam, hát megkaptam. Hosszú nap volt, de a U2 slágere jó kezdésnek bizonyult. Kíváncsian mentem a kávézóba, új hely, új emberek, új történetek. Az elejétől tudtam, hogy jó lesz. De álmomban sem mertem volna azt gondolni, hogy ennyire. Pedig csak a felszínt kapargattuk. Sokadik kézből informálódok tőlem sok-sok kilométerre történő dolgokról és mégis érzem, ahogy új felületek jelennek meg a világképemben. Egyelőre fehérek, de lassan rajzolódnak ki a kontúrok és szembesülök azzal, amit eddig is tudtam, csak valami gátolt abban, hogy megfogalmazzam a történéseket. Nem szívesen búcsúzom, napokig folytatnám ezt a beszélgetést egy olyan témáról, amiről azt hittem, hogy már senki nem tud újat mondani.
Tovább pörögnek a homokszemek, de újra és újra visszatérnek a délelőtti gondolatok. Este rájövök, hogy ez nem munka, nem hobbi, nem szívesség, nem egyszerű tájékoztatás. Megint formálódtam kicsit és újra átrágom, hogy mit is jelent a Carpe diem! ... mert nem egyszerű mindig a mának élni, sőt, néha elképzelhetetlen.  Felfogni, átélni, értékelni a Pillanatot. És nem elfelejteni ezeket a Pillanatokat, hanem elraktározni, olykor ezekből táplálkozni. De főleg sosem elhanyagolni a (meg)érzést és a(z át)élést. Én így fordítom a szállóigét. Döbbenettől és hálától kipirult arccal írom a mailboxba, hogy köszönöm!

Lendület

Összetörve másztam ki az ágyból. Semmi kedvem a nappali világossághoz, nincs kedvem megmosakodni, kávét főzni. Persze, ez nem kedv kérdése, ez már automatikus művelet. Már a kávézásnál elindult valami. Jó zene szólt, vigyorogva szaladtam fel a lépcsőn, hogy bepottyanjak még álomszagú irodám nyikorgó székébe. És azóta tart. Már közel öt órája tart ez a megmagyarázhatatlan lendület. Olyan, mintha valaki lesné a kívánságaimat és mindig azt tolja elém, amire szükségem van. Kezdődött egy ötlettel, a megvalósítás volt a folytatás. Utána egy olvasnivaló, amit továbbítottam, mert ha engem boldoggá tett, másnak is tetszeni fog. Egy másik írás. Az utolsó karaktereknél kihúzom magam, meghallom az angyalok kórusát, beragyog a késő délelőtti nap. Valóra vált álom illat lengi be a szobát. Egy déli telefon a hab a tortán, ami egy újabb csöndben megfogalmazott vágyat teljesít.

Legszívesebben szétosztanám a lendületet, édesség helyett mosolyt tennék a cipőkbe vasárnap reggel. Cukor helyett boldogsággal édesíteném a kávét, pénz helyett élettel segíteném a rászorulót.

nagyszínpad

Kiállok a világot jelentő deszkákra. Hallom, ahogy a gyér faágakon tapsolnak a levelek, majd elcsitulnak, kezdődhet az előadás. A folyó másik partján vadásznak. Érzem, ahogy megfeszül a vadász vállában az izom, érzem, ahogy koncentrál. Érzem az állat riadtságát, a körmök eszeveszett kaparását, a menekülés szagát. Eldördül a puska. Egy pillanatra vadász vagyok, vad és töltény. Összeérnek a világok, sebesen cikáznak a gondolataim, a levelekkel együtt elviszi őket a víz. Hirtelen nem számít a világ.  Kiprovokáltam értem és ellenem a körülményeket. Annyi a dolgom, hogy élvezzem a gyümölcsét és a lehető legtöbbet tanuljak.

Jó itt állni. A természet nem ítél. Nincs keret, kép, skatulya, vagy archetípus. Tudja, hogy mit akarok.

Álom 2.0.

Csúszós leveleken járok, az árok tetején sétálok. Néha meg akarok kapaszkodni egy-egy faágban, nehogy lecsússzak a mély árokba. Közben azt magyarázom egy kérdésre válaszolva, hogy az intuíció a fáradtságmentes felismerés – ennyi maradt meg az álomképből, amely a reggeli kávérituálé közben villant fel a fejemben. Örülök, amikor nem csak kusza kép(telenség)ek maradnak meg az álmaiból, hanem olyan mozzanatok, amelyek értelmezése a felismerés megelégedettségével tölt el.

Vannak olyan dolgok, amelyeket fölösleges magyarázni. Számomra ezek a jelek a tudatalattiban elraktározott információk segítségével tökéletesen applikálhatok a való életben.

Nézem a vén diófát a ház előtt. Egy galamb próbál megkapaszkodni a kopasz ágakon. Első próbálkozásra nem sikerül, másodikra se. Végül fogja magát és felszáll, pillanatok alatt eltűnik a levegőben. Nem kell erőltetni azt, ami nem megy – próbálom olvasni a galamb gondolatait. Néhány perc múlva azonban visszatér és elégedetten elhelyezkedik a korábban kinézett ágon. Utána egy másik galamb is mellé ül. 

Búvóhely

Kint zuhog az eső. Látom, ahogy apró patakokat rajzol az ablaküvegre és eltűnik a párkány alatt. Megtelik a hamutartó az erkélyen. Az esőcseppek koncentrikus köröket rajzolnak a vízbe és az sem állítja meg őket, hogy már nincs hová hullaniuk. Tudatlanul átveszik a korábban lehullott cseppek helyét.

Az ablakból nézem az akciófilmet. Egy magas támlájú fotelben ülök, mellettem kis asztalka. Épp a lámpa fér el rajta, a borospohár, a kávéscsésze, egy csomag zsebkendő és a könyv. Szép, keménykötésű, bordó darab. Örök igazságok vannak benne, amiken most csak átsuhanok. Mert leköt a kinti világ, az eső és az utca fénye. Félhomályba borul a szoba olvasósarka. Törökülésbe kuckózom magam és csendben mosolygok, hogy ez az én búvóhelyem. Itt olyan világokba csöppenek, ahova csak meghívásos alapon lehet bejutni. Magamra húzom a pokrócot és nagyot kortyolok az öblös borospohárból. Elmerülök a tökéletességben és ráeszmélek, hogy nagy a csend. Csak az eső kopogását hallom. Elgondolkodom és rájövök, hogy igazából mindig ezt akartam. Szembe menni az elvárásokkal. Megmutatni, hogy így is boldogulok. Sőt, így boldogulok igazán. Túl határozott vagyok ahhoz, hogy elismerjem a régi korok nagy igazságait.

Arra ébredek  fel, hogy fázom. Elállt az eső, lehűlt a levegő, lecsúszott a pokróc a lábamról és kialudtak a fények. 

Késleltetett katarzis

Egy újabb álmom teljesült. Hihetetlen, de az utóbbi fél évben nagyon jó vagyok önmegvalósításból. Kár, hogy ezt általában utólag tudatosítom. Például azt is most fogtam föl, hogy az utóbbi fél évben milyen jó voltam önmegvalósításból. Csupa drímskamtrú pillanat. …amiket utólag élek át igazán.
Késleltetett katarzis.
Ez lett az egyik kedvenc szókapcsolatom, amivel tökéletesen illusztrálhatom, hogyan is viszonyulok a (nem mindennapi) örömökhöz. Igyekszem minden pillanatot úgy megélni, mintha ez lenne az első és az utolsó az életemben. Ártatlan csodálkozással, bevégeztetett vággyal, zabolázatlan lelkesedéssel.
Például tegnap, amikor az elhagyatott utcán sétálva felnéztem az égre és egy északi falucskában éreztem magam. Vagy amikor a színes szélfogókban elmerülve átadom a kormányt a robotpilótának és azt sem tudom, hogy értem célba. Meg amikor a paraméterek hallgatása helyett a kockákat számoltam a macska hasán.
...És azt hiszem, hogy ez mindig sikerül. Pedig nem. Mert van, hogy később jön a Pillanat. A felismerés, amikor egy lélegzetvétel erejéig kihagy az ütő, fejemben angyali kórusok zengnek és koponyám körül sárgásfehér fény gyúlik. Igen, egyfajta megvilágosodás ez, ami még szebbé teszi az élményt.

Késleltetett katarzis… az örökké szaladók ambróziája.

Mosoly

Nyugtalanul indult a nap. Teljesen elfelejtettem már, hogy mennyire érzékeny tudok lenni. Legszívesebben Csipkerózsikaként ágyban maradnék és aludnék…mondjuk,az idők végezetéig. Vagy ameddig föl nem ébreszt valaki.
Napközben sem jobb. Az úton azon gondolkodom, hogy a mosoly hiányzott, az önfeledt nevetés elűzhette volna a felhőket. Aztán jön a mosoly és a nevetés, de még mindig szürke az ég. Egy mondat motoszkál az agyamban: szeretünk félni. Nemhagy békén és hiába próbálom magamban cáfolni, nem megy. Megpróbálom applikálni, de az sem hozza meg a várt eredményt. Elfelejteném, de míg nem helyezem el az elképzeléseim szerint, képtelen vagyok szabadulni tőle.
Semmire sem vágyom jobban, mint egy nyugodt, meleg fényben úszó szobára, vastag pokrócra. Kamillateával a kezemben megfeledkeznék az élet gondjairól… a fenét, magáról az életről feledkeznék meg és teljes egészben átadnám magam a létnek.

Helyette kamillateát főzök és leülök a gép elé, hogy egy újabb álmom váltsam valóra. És cinkos mosoly villan meg az ablakból bámuló tükörkép arcán. 

Szemszavak

A szemszavak elárulnak (Magashegyi Underground után szabadon). Huncut dolog ez a mi szemünk. Gyakran olyan dolgokat szűr le a valóságból, amik megbontják a benti rendet. Néha csodálatosan kiszínezik a körülöttünk levő világot. Színes leveleket rajzolnak a fákra, bonyolult pókhálót a fűszálak köré, négylevelű lóherét egy háromlevelű erdőbe.

Leszállok a vonatról, bejárom a várost. Ugyanazokat a dolgokat látom, amiket mindenki más. De nekem az utca egy levelekből kirakott mágikus ösvény, a kirakat mintha kaput nyitna egy másik dimenzióba, a kávézó pedig a paradicsom. Ők is ezeket látják, csak a saját szemükön keresztül, más színekben, más asszociációkkal.

Imádom azt a helyet, az illatokat, a színeket, a bútorokat. Csak bámulok magam elé, mielőtt felnyitom a gépet. Egy percet kérek még a paradicsomi állapotból, nem vagyok hajlandó kizökkeni. Aztán mégis sikerül. Gyorsan végzek, hogy utána újra pofon csapjon ez a kávé és szőnyeg illatú mámor.

Fizetek és mintha a saját szemem nézne rám. Ugyanazt a szikrát látom. Ő is biztos szeret itt.

A szemünk állítólag nem hazudik, sőt, a szemszavak elárulnak. Pedig nem. Mindenki azt látja, amit látni akar. Nem tudjuk meg, mit lát a másik, csak ha kérdezünk. De előtte érdemes elgondolkodni azon, hogy valóban akarjuk-e a választ.

Lángok

Van az úgy, hogy minden igazol. Nem győzök szamárfüleket hajtogatni a sokat látott könyv sarkaira. Márai mintha az agyam legmélyebb bugyraiból halászná elő a gondolatokat és olyan formába önti őket, hogy kacajjal nyelem vissza a gombócot a torkomba.
Kint tüzek gyúlnak. Ki a gazt égeti, mert a fény alatt van a legnagyobb árnyék, mások a legsötétebb helyeket igyekeznek kivilágítani. Az egyik láng lassan lobban. Újságpapírral kell rásegíteni, hogy jobban égjen. A másik azonnal megperzsel és égett szövet illata mosódik a puskapor csípős szaga mellé. Van olyan is, ami először csak pislákol, majd szép lángot növeszt, de mire a helyére teszed, megint alig ég a kanóc és ringatni kell, tenyérrel árnyékot tartani és várni, hátha egy kis idő után újra táncra perdül a lángnyelv a kezünkben.
Megvárom a sötétedést, hogy kiürüljön a környék. Csak akkor megyek ki abban bízva, hogy én is megtanulhatom a táncot járó tüzek lépését ott, ahol időtlen idők óta lángok gyúlnak.

Kaméleon

Október vége van. Hihetetlen, hogy ezt minimális gondolkodási idő után le tudom írni. Nekem ugyanis hónapok óta szeptember eleje van.

De már látom, ahogy színesednek a levelek és velük együtt én is. Olyan vagyok, mint az aranyeső hulló levele, ami a száránál zöld, a hátulján bordóba hajlik, elöl pedig sárgán tündököl és mindig mást mutat a világnak. Attól függően, hogy forgatja a szél.

Csörög a telefon, néhány percig mosolygó titkárnő vagyok, aki bárkit útbaigazít. Én telefonálok, búgó hangon egyeztetek. Kávéért megyek, vigyorgó kislány vagyok. Visszaülök a géphez és grafománként föl sem állok addig, míg nem mentem el az anyagot. Kimozdulok. Már vártalak, mondja. Tudom, válaszolom. Azért jöttem, mert a telefon sem bírja. A titokzatosság a legjobb álca, jót nevetek.
Kimért vagyok. Ha kell, kevésbé, de mindig annyira, hogy biztonságban érezzem magam és a levél sárgája még véletlenül se forduljon pirosba.

Aztán én vagyok, a kérdező, a nevető, az elgondolkodó. És élvezem. A széllel együtt fordulva kaméleonként váltogatom a színeim, de a levél mindig ugyanaz marad.

avaron

Legalább egy éve vártam erre a pillanatra.
És most, amikor a barna, a vörös és a sárga a fák helyett a talajra kerül, mélyet lélegzek és törtetően belegyalogolok. De nem menetelés ez. Finom, puha léptekkel sompolygok. Hagyom, hogy belefúródjon a cipőm orra az avarba. A bakancs vastag talpán keresztül is érzem a levelek erezetét a lábujjaimon. Az erek szinte belefurakodnak az ujjlenyomatomba.
Mellettem meg nem írt dolgozatokról, el nem végzett házimunkáról, lyukas kipufogóról beszélnek, de én most a levelek mocorgását hallgatom. És megyek, mint egy eszelős. Ahelyett, hogy a járdán maradnék, csak gyúrom ezt a mesebeli pázsitot.
Aztán hirtelen elfogy. Kiérek az aszfaltra és próbálom letörölni azt az elégedett mosolyt az arcomról, mert mégis emberek között vagyok, és mégsem vigyoroghatok olyan zavarodottan.
Nagy igyekezetem közben szembe jön valaki, akinek hasonló az arckifejezése. Találkozik a tekintet és kicsi életem végtelendarabos kirakójában egy újabb puzzle darab a helyére kerül.

Sárgarózsa

Már nyílik az a három rózsabimbó, amit tegnap megmentettem az udvarból a nagy hideg elől. Percekig tudom csodálni az őszi rózsákat. Sokkal ragyogóbbak, mint kora nyáron. Látszik rajtuk, hogy bölcsebbek lettek a néhány hónap alatt, valamit vesztettek a zsenge bájukból. Sokkal emberibbnek tűnnek, sokkal erősebbnek, határozottabbnak, és látni rajtuk a forróság érlelte, nap égette, hideg őszi harmat keltette harmóniát.
Bevallom, elgondolkoztam, hogy nem lenne-e jobb kint hagyni őket. A bokron mégis szebben mutatnak, mint szobahőmérsékleten vázába állítva. Itt nem lengeti őket a szél, nem süt rájuk a fáradt őszi napsugár.
Most mégis három rózsaszálon keresztül látom a valóságot, amikor kinézek az ablakon. Mennyi mindent behoztam ezzel a három szál rózsával? Néhány napig beragyogják a szobát, utána csak az emlékük marad. És a nyári hónapok emléke, a korai ébredések, a fülledt esték, az önfeledt lubickolások. Ez mind megmaradt, és ahogy rágondolok, érzem, hogy helyrebillen a mérleg. Nemcsak a rózsákat, hanem engem is érlelt a nyár.

vasárnapi

Bekuckózom magam a fotelba, ahol utoljára egy évvel ezelőtt olvastam. Akkor esett. Most csak néhány esőcsepp változtatja nyirkosra a levegőt . Nyomasztó vasárnap van. Valódi melankólia vesz körül, megmozdulni sincs kedvem, átadom magam a légnyomásnak, ami egyre jobban eltompítja a godolataim. Semmi nincs. Csak az ősz ízű kávé, a hétköznapi gondolatokat megörökítő könyv.
Gondolkodom, felidézem az eheti ködös reggelek emlékét. Amikor már az ágyban éreztem, hogy valami más kint. A dió is óvatosabban koppant az aszfalton. A köd minden zajt elnyelt. Teljesen más volt a reggel, vigyorogtam, örültem a nesztelen zajnak.

Mikor útnak indultam, még jobban mosolyogtam. Az őszi köd egy csoda, minden elveszíti szilárd körvonalait, a fák csak lebegnek a víz molekulái között.

Hívás jön, helyzet van. De nem hagyom, hogy kirángasson a melankóliából. Nincs kedvem híroldalakat bújni, információk után szaladni.
Vasárnap van. Noymasztó vasárnap, amikor a levegővétel is pihenés.

Kivándorló

Ma korán kezdődött az este. Akárhogy is, ősz van. Lassan begyűrűzik a mindennapokba, megérnek a falevelek, fázik az orr, a fül. De ezzel még ráérünk.
(Furcsa dolog ez az ősz. Örülök a színes faleveleknek, a csodálatos reggeli ködnek, a fázó lábujjaknak, a gomolygó leheletnek. Közben behúzódnék a sarokba, boroznék, teáznék, pokrócba és vastag zokniba öltöznék. Ugye, átjön a kettőség? A mindent átszövő áldott kettősség, amitől olyan kis esendő, határozatlan emberek tudunk lenni. Ősz van. Látszólag semmihez sincs kedvem, mégis olyan energiák dolgoznak bennem, amik nem engedik, hogy tétlenül álljak-üljek a valóság felett. )
Délután kivándoroltam és egész úton éreztem, hogy ma már korábban kell hazamenni. Nem lehet lemenni minden búvóhelyre, meglesni, hova vezetnek az ösvények, hogy néz ki közelről az a sok kék virág. Csak egy kicsit időztem az ismerős helyen. Ültem a folyóparton és figyeltem, hogy a sárguló levelek is Zimmer zenéjére kavarognak a víz felszínén.
Nem jajongott, nem busongott. Inkább kacarászva végigszaladt a tájon, mint egy színes papírsárkány. És én mentem volna utána, de mégsem tértem le az útról. (Najó, egy-egy kíváncsi kitérő belefért)
Tekertem tartva a tempót és az irányt. Néhányszor elhittem, hogy "...nem számít most semmi sem. Nincsen cél, hiába is képzelem." És belevigyorogtam a napba, ami egyre jobban átvilágít a ritkuló ágak között.
Az ágyban ülök, mellettem tea gőzölög, mellette a könyv. Csak az olvasólámpa világítja be a szürkületben fürdő szobát. Kezdődik. Még barátkozom az őszi esték gondolatával. De úgy érzem, jóban leszünk.

Szívtakarítás

Ma van a szív világnapja - közli délelőtt a rádió. Eldöntöm, hogy én is teszek valamit a szívemért, úszni megyek.
Útközben gondolkodom, hogy vajon melyik értelmezésben szerepel a szív a világnapon: a biológiailag vett pumpa, ami nem hagy meghalni, vagy a szentimentális szív, ami életben tart?
Mire megfejteném, már a medence szélén állok és csobbanok. És hirtelen eltűnik a kérdés. Csak a víz alá-főlé merülő fejek maradnak, a karcsapások, a levegővétel. Egy, kettő, három, öt, hét, tíz. Beszív, kitár, visszahúz, kifúj.
Ez megy egy órán keresztül, és amikor újra a létrába kapaszkodok, akkor döbbenek rá, hogy nem oldottam meg a rejtélyt. Sőt, ami a legjobban meglep, több mint egy órán át semmit nem oldottam. Nem volt más, csak a víz, a levegő és az erő.
Kijövök, megszárítkozom, vigyorgok. Jól esett. Jobban, mint gondoltam volna. A szívem is biztos örül. A pumpa biztos, hisz megdolgoztattam. És a másik is, a szentimentális. Mert mindig jót tesz egy kis szívtakarítás.

Álom

Csuda dolgok az álmok. Különösen, ha az ember az ébredés melankóliájában sem hagyja kicsúszni tudata karmai közül az éjjeli tudattalan képeket.
Jártam már álmomban meg nem épült városokban, megismertem képzeletem sikátorait. Csúsztam lefelé a meredek lejtőkön, de sosem értem a mélybe. Félúton megálltam, vagy valaki kezet nyújtott. Templomokban macskákat őriztem, panelházak tetejéről sárkányokat eregettem.
Csupa látszólag értelmetlen kép teli szimbolikával.
Az álom nem az elfojtott problémák tárháza, hanem Jungtól tanulva utat mutat a kollektív tudattalanhoz.
Csak figyelni kell. És élni. És álmodni :)

Dzsungel

Hiányzott. Alig vártam, hogy egy kis időm legyen és valamilyen ürüggyel felülhessek a vonatra, hogy lássam. A kávézót, a macskaköveket, a szökőkutat.
Nyakamba vettem hát a várost, ami néhány hónap szünet után elbűvölőbb volt, mint valaha. Hogy mi szép rajta? Mivel csavar az ujjai köré újra és újra? Mi az, ami miatt már most várom, hogy újra ott legyek?
A Kihívás.
Mosolyogva, szinte néhány milliméterrel a föld fölött járni. Így kerülgetni az elvegyülni nem hajlandó macskaköveket, törött járdaszegélyeket, üres kezű idegeneket.
És amikor valaki észreveszi és látod rajta, hogy nehezére esik értelmezni, miért rendeződik át az arca néhány tizedmásodpercre. Mert, bizony, elvigyorodik egy pillanatra. Lehet, anélkül, hogy tudna róla.
Vagy a másik, amikor szinte magadat látod szembe jönni. És nem bírod ki nevetés nélkül.
Keep smiling. Mert ha a városra mosolyogsz, a város is visszamosolyog rád.
Hogy ez milyen közhely... De mennyire igaz!

Workhard

Nehezen indult a nap, nem volt kedvem felkelni, sem gondolkodni, sem útnak indulni. Aztán mégis beültem a kocsiba. Már csukott szemmel is megtalálom a célt.

Odaértem. Beszélek a közeli boltosokkal. "Nincs itt semmilyen gond" - mondják. És én hiszek nekik. Az üzlet az üzlet és ők már rég nem lennének ott, ha bármi nem klappolna.

Átmegyek a parkolón. Ketten ülnek a lépcsőn. Egy szőke nő füzettel és egy sötéthajú srác telefonnal. Néznek, várják, hogy odamenjek. Odamegyek, bemutatkozom. Kiderül, hogy kollegina a szigetországból jött. Gugli barátunkkal próbálják leküzdeni a nyelvi akadályokat. Csatlakozom kicsit.
Már indulnék, mikor jön egy csoport. Kíváncsian néznek, lassan közeledek, kezemben diktafon és fényképezőgép. Komikusan veszélyes látvány lehetek. Szélesen mosolygok. Ők is. Kötelező kérdések után oroszra váltunk. Rájövök, hogy igazából a nevetés az egyezményes nyelv. Elmennek. Mosolyogva integetnek. Én is mennék.

Hasszán visszajön. Magyaráz, közben keresztet vet, ebből értem meg, hogy ő templomba menne. „Mikor lesz vasárnap a mise?” – kérdi félig szíriaiul, félig angolul. Ő szeretne templomba menni. Ő bakalár. Sokat tanult Szíriában, franciául is tud. De angolul épp nem. Segítenék, de tényleg nem tudom, mikor kezdődik a mise. Nem baj, mosolyog, megköszöni. „Hogy hívnak?” – kérdi. Éva vagyok. Rácsodálkozik. Ő Hasszán. Örültem, Hasszán. És mosolyogva megyünk a dolgunkra.

Szőke vagyok, nő vagyok, szoknyában, egyedül. És élek. Jobban, mint tegnap.

Tavaszi szél

Állok a parton. Hajam az arcomban és viszi a szoknyám a szél. De nemcsak a szoknyám. Érzem, ahogy az anyagdarabokkal együtt a gondolataim is megszaggatja. És csak szálnak. Mintha az árnyékukat is látnám. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar véget ér a szivárványlét. De nem bánom. Hisz élek. Ez vagyok én és ez itt körülöttem az Élet. Most kicsit más. Kicsit rózsaszínbe hajlik a szürke és tréfát űz a gondjaimból. Új keretet, új feladatokat ad.

Vége van a nyárnak, de tavaszi szelek járnak.

És csak állok a parton cinkos mosollyal. És várok, hiszen ez az egyik legjobb taktika. Mert tudom, egyszer elvisz a szél.

Piros busz

Egyedül álltam amegállóban. Vártam a buszt, mert nem volt kedvem a gondolataimmal együtt gyalogolni. Eleredt az eső. Örültem, szeretem az esőt. Ahogy lecsurog az arcomon, eláztatja a táskáim és a ruhám. A víz mindent felold.
Azon ámultam, milyen kontrasztot nyújt a szürke városban a piros busz. Egy mozgó reklámfelület, melynek alig látni át az ablakán. Teli emberekkel, akik ugyanúgy bámulnak rám, mert hasonló ellentét lehetek a színtelen utcán. És akkor megláttalak. Te ültél ott az óriás betűk és a fényképezőgép objektíve között. Éreztem, hogy feláll a szőr a nyakamon. Éreztem a pillantásod és ez elég volt ahhoz, hogy nyakamba vegyem a várost és egyedül induljak el a zuhogó esőben.
Minden lépést imádtam. Pocsolyákat kerülgetve haladni a cél felé, ami most valóban elérhető és csak néhány száz méterre van. Annyira elemi és annyira kézzelfogható. Igen, erre volt szükségem.

Meghűlés

Köhögtem. Sálba bugyolálva vonultam keresztül a városon. Kerültem a tekinteteket. Senki ne lásson így. Beteg vagyok, de nem szeretek az lenni. Én nem vagyok egy gyenge nő, aki csak úgy megadja magát holmi meghűlésnek.
Az embereknek nem tűnt fölt. Régóta lehajtott fejjel járnak. Azt se vennék észre, ha egy század eleji zeppelin húzna el fölöttük. Max idegesen megigazítanák a hajuk.
Bevetődtem a kávézóba, a párnák közé, mert ott a legjobb. És a menta tea gőzében kémleltem a vendégeket. Volt minden. Hangos egyetemista lányok, bögrés sütit majszoló hipszterek, rozét kortyolgató egykori hipszterek, utolsó ötpercet élvező városi feleségek. És én. És körülöttem a Világ. És mosolyogtam. És kitisztult az orrom, elhomályosodott az elmém. Hátradőltem a kirakatban és élveztem, ahogy csobbanok az Élet óceánjában.

Kevés csodálatosabb dolog van az augusztus éjjeli égboltnál. ...tücsökzene mellett a mindenséget fürkészve azt hinni egy villanásra, hogy hullócsillag volt. De mégsem. Vagy mégis? Nem számít.
Olyan romantikus egyedül álldogálni az udvar közepén, de nem magam. Mert "...az égben bál van, minden este bál van..."
...és nyujtózkodni. És hinni, hogy ha még néhány centit nyúlnék, akkor hozzáérhetnék ahhoz a csodálatos éjsötét masszához, ami fölöttem van. És elmerülhetnék a mindenségben. Mert a világ nem elég.
De nem ma. Mert ma elég. Bőven elég.
Megadom magam.