(jól)Eső(k)

A hirtelen jött szél felborzolja a parti nádast. A napot már eltakarják a felhők, de a levegőnek még senki nem szólt, hogy zivatar jön. Ugyanolyan forró, mint egy órával ezelőtt. Az emberek lassan eszmélnek, hogy aztán gyorsan összepakolják a felszerelést és meglógjanak a vihar elől.

Nem érzem a nyugtalanságukat, nem érzem a villámok keltette feszültséget a távvezetékek alatt. Nem akarok elmenni innen.

Fülledt az idő, nem mozdul a levegő a folyóparton. Beszorul a szél a fák közé. Beborul az ég, elered az eső. Átlátszó függöny ereszkedik a tájra, lassan áztatja a leveleket, a ruhát és a földet. Élvezem. Nem akarok elmenni.

A városban hirtelen jön a zápor. Végre kiürülnek a terek és mintha egy másik valóságba kerülnék. Az eső lemossa az utca porát az erkélyen tündöklő virágokról, megtisztítja a tereket, kifényezi a macskakövet, elnyomja a kanális szagát. Vacogok a hirtelen jött hidegtől és a felemelő gyönyörtől, alig várom a buszt, hogy az ablakából nézzem a szivárványt.

Ma kisütött a nap. Annyian várták már a fényt, hogy végre megmutatta magát. Előtte sem esett, csak a köd permetezte be az autó szélvédőjét. Átjár a nap ragyogása, de ez csak sötétedés után tűnik föl. Nosztalgiázok az esők emlékein és azon tűnődöm, hogy mennyi Pillanatot tudunk minél tovább megőrizni? Nem merülök bele a szakmai fejtegetésbe. Tudom, hogy minden Pillanat véges és végtelen egyszerre. És kevés felvillanyozóbb dolog van a pillanatnyi halhatatlanságnál.

Álom 3.0

Nem hittem volna, hogy ennyire jól esik elvárások nélkül létezni. Ha csak néhány órára is kiesni a megszokottból, teljesen újat látni, megélni. Nem várni a csodás megvilágosodásokat, meglepő megnyilvánulásokat, kényszerű kinyilatkoztatásokat. Egyszerűen rakni egyik lábam a másik után, követni az árnyékom és nem felébredni. Hagyni, hogy délben is az álmokból szőtt pókháló lepje be az arcom és dacolni az ellen, hogy újra visszakerüljek a valóságomba. Egy újabb álomból kaptam ízelítőt és néhány pillanatra eljátszok a vissza-visszatérő gondolattal, hogy aztán elmém nagyszekrényének tetejére tehessem, mint egy féltett, drága játékot, amit óvni kell.
Eltettem a játékot. Hazafelé vezetek, mellettem a fa, mögöttem a pontyok hangoskodnak. Valóságshowba illő szituáció, én is csak nevetek és érzem, hogy valami más kezdődik. Néhány napra új prioritások veszik át a gyeplőt. És én hagyom, mert tudom, hogy tudatlanul is én irányítok.

Meglepetés

Pörögni akartam, hát megkaptam. Hosszú nap volt, de a U2 slágere jó kezdésnek bizonyult. Kíváncsian mentem a kávézóba, új hely, új emberek, új történetek. Az elejétől tudtam, hogy jó lesz. De álmomban sem mertem volna azt gondolni, hogy ennyire. Pedig csak a felszínt kapargattuk. Sokadik kézből informálódok tőlem sok-sok kilométerre történő dolgokról és mégis érzem, ahogy új felületek jelennek meg a világképemben. Egyelőre fehérek, de lassan rajzolódnak ki a kontúrok és szembesülök azzal, amit eddig is tudtam, csak valami gátolt abban, hogy megfogalmazzam a történéseket. Nem szívesen búcsúzom, napokig folytatnám ezt a beszélgetést egy olyan témáról, amiről azt hittem, hogy már senki nem tud újat mondani.
Tovább pörögnek a homokszemek, de újra és újra visszatérnek a délelőtti gondolatok. Este rájövök, hogy ez nem munka, nem hobbi, nem szívesség, nem egyszerű tájékoztatás. Megint formálódtam kicsit és újra átrágom, hogy mit is jelent a Carpe diem! ... mert nem egyszerű mindig a mának élni, sőt, néha elképzelhetetlen.  Felfogni, átélni, értékelni a Pillanatot. És nem elfelejteni ezeket a Pillanatokat, hanem elraktározni, olykor ezekből táplálkozni. De főleg sosem elhanyagolni a (meg)érzést és a(z át)élést. Én így fordítom a szállóigét. Döbbenettől és hálától kipirult arccal írom a mailboxba, hogy köszönöm!

Lendület

Összetörve másztam ki az ágyból. Semmi kedvem a nappali világossághoz, nincs kedvem megmosakodni, kávét főzni. Persze, ez nem kedv kérdése, ez már automatikus művelet. Már a kávézásnál elindult valami. Jó zene szólt, vigyorogva szaladtam fel a lépcsőn, hogy bepottyanjak még álomszagú irodám nyikorgó székébe. És azóta tart. Már közel öt órája tart ez a megmagyarázhatatlan lendület. Olyan, mintha valaki lesné a kívánságaimat és mindig azt tolja elém, amire szükségem van. Kezdődött egy ötlettel, a megvalósítás volt a folytatás. Utána egy olvasnivaló, amit továbbítottam, mert ha engem boldoggá tett, másnak is tetszeni fog. Egy másik írás. Az utolsó karaktereknél kihúzom magam, meghallom az angyalok kórusát, beragyog a késő délelőtti nap. Valóra vált álom illat lengi be a szobát. Egy déli telefon a hab a tortán, ami egy újabb csöndben megfogalmazott vágyat teljesít.

Legszívesebben szétosztanám a lendületet, édesség helyett mosolyt tennék a cipőkbe vasárnap reggel. Cukor helyett boldogsággal édesíteném a kávét, pénz helyett élettel segíteném a rászorulót.