Furcsák voltak a
fények. A lenyugvó nap sárgásra festette az esőfelhőket. A teraszról nézve
szürreális a világ, mint egy megnemértett művész festménye. Csak gubbasztottam
és vártam az esőt belemélázva a kora nyári tájba. Libabőrös lettem a széltől,
de nem akaródzott bemenni, jó volt lubickolni a melankóliában. Rég éreztem
magam ennyire rezzenéstelennek és meglepett, hogy ez is én vagyok. Sőt, talán
kicsit elhittem, hogy ez vagyok én. Új értelmet nyert az ismerd meg önmagad
című történet.
Reggelre elszállt
a mélaság, szenzációéhesen ültem be a kocsiba, másoktól ellesett idegességgel
vágtam be az ajtót. A feladat ugyanaz, csak meg kell hódítani a világot, hisz
megy ez. Kitárni a szárnyakat, megigazítani a kósza tollakat. Keresni a csodát
az úton, mint vígjátékban a poént. Beleszeretni egy pillanatra a rövidre vágott
fűbe, az illatos gyümölcsbe, petrezselymet rágva emlékezni a régi levesre.
Kiváltságos
helyzetben kispárnát keresni, majd a sötétben azon gondolkozni, hogy mi lett
azzal, aki elásta a kincset.
Emlékezni fogok rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése