Éjjel az ajtóba
hordta a szél a száraz faleveleket. Vörös helyett rozsdabarna szőnyegen vezeti
be az ajtón az első napsugarakat. A hátamat melengetve búcsúzik a nyár. Úgy
ölel, hogy átjár a melegség, hiába sajnálom, mégsem tudok búslakodni az
elmúláson. A déli bennfentes egymáshoz simulás után csontos kezekkel üdvözöl az
égetett gaz illatú, széllel kacagó, sárgás fényekkel játszó ősz. Kezdődne a
kócos, libabőrös, hajnalban még véletlenül sem mosolygós arcok évszaka. Széllelbélelt
zsebemben őrzöm a vidámság szikráit, egyenes barázdák között terelgetem a kusza
gondolatokat, szemeim a betűkön tartva élvezem a világ egyszerűségét. A háttérben
a legszebb színeit magára festegető természet a tökéletes kulissza. Elkalandoznak
a gondolatok, belebújok a világba. A zöld bársonytakaró most nem való erre a
tájra. Cirógatnak a tövisek, ölelnek a napsugarak és altatnak a felhők.
Örülök, hogy a
nap végére minden galiba mókává válik. Nincs sötét, sem félárnyék, csak ragyogás
van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése