Varázs

Észrevétlenül elillanna a varázs. Ez talán mégsem olyan, mint a vakolatra fújt színes pillangó. Vagy mégis. Az is csak addig marad a helyén, amíg van, ki észrevegye.

Új utakra indul a képzelet, hagyom, hogy egyedül járja be a várost és a partot. Nehéz elengedni, hiába szólok rá, hogy nem mehet tovább a kereszteződésnél, akkor is elszalad. Mintha magamat látnám. Így visz a székben hátradőlve, az úton lavírozva, az ágyban bevackolva, nyüzsgő kikötőkbe, füstös bárokba, kedves kiskocsmákba, sötét parkolóba, más elefántcsonttornyába.

Csupa varázsos pillanattal tér vissza, új megoldásokat, nézőpontokat és neonszínű szivárványokat hoz a lendülete. Kacagva köszönöm, hogy ilyen kegyes velem.

Legközelebb mégis félve engedem el a kezét.

Pedig tudom, hogy neki is az jár, az, amire a legjobban vágyom. És önmagunk korlátai közé szorítva aligha lehetünk szabadok. Varázs tölti be a labirintust, bátran indulok útnak.