2016. május 26., csütörtök

Május

Május egy köztes idő, nekem mégis olyan, mintha most kezdődne az élet. Még nem nyár, de már nem is tavasz. Már nem hajtás, de még nem is semmittevés. Olyan ez a hónap, mint későn ébredőnek a korai napsugarak. Kiégetik a z álmot a szemekből, de mégsem lehet haragudni rájuk. Kócosan vigyorgok bele a napfénybe, hiába ellenkezem, magával ragad a pacsirtaének. Nem hagynak nyugodni a történések, legszívesebben mindenbe belevetném magam és egész nap lubickolnék a betűtengerben. Izgalom szaga keveredik a harmat és az elnyíló repce illatával. Izzadt tenyerek és mosolyra húzódó, nyáltól habzó szájak közt keresem a helyem, amit újra és újra megtalálok.
Folyóparti nádas, nagyvárosi parkoló, forgalmas kávéház, telepakolt munkaasztal, mindenhol megtalálom önmagam.

Májusban nincs helye a melankóliának, a letisztázás hónapja ez, nem a megvalósításé. Hagyom, hogy tovább induljanak a korábban elhintett gondolatfoszlányok, Idővel én is utánuk indulok.

2016. május 20., péntek

Azt mondják...

Azt mondják, a gyerekek élete csupa móka és kacagás! …és furcsa tudatosítani, hogy az én életem még a gyerekekénél és mókásabb és kacagósabb. Pedig állítólag már nem vagyok gyerek, ennek ellenére magam sem tudom, mikor éreztem magam ultoljára úgy, mint azok, akik nem nyertek. Izgalomtól vicsorgó, dühös, elkeseredett kisemberek fokozták bennem az éhség keltette kimerültséget.
Azt mondják, a felnőttek nem veszik észre az élet apró örömeit, nincs idejük négylevelű lóherét találni. Pedig olykor mi sem egyszerűbb! …időhiányt elütve autóban énekelni, korgó gyomorral a hentes pultnál jót kacagni. Morogni, majd első látásra kilátástalannak tűnő helyzetemet kinevetni. Reggel kizárólag jobb lábbal felkelni, madártollnak mindig megörülni, olvadt fagyit magamra csöpögtetni, mosolyogva a mindenbe révedni.

Azt mondják, nagyszerű az életem. …és igazuk lehet!

2016. május 17., kedd

Ámítás

Meggyötörten ült az íróasztal mögött. Hiába minden igyekezet, megint nem jött be a számítása. Az eredmény tovább erősítette benne a meggyőződést, hogy ez a világ pusztulásra van ítélve. Pedig felcsillant a remény. Kíváncsi szemei szikrázva szelték át a májusi esőcsepekkek által elmosott valóságot. De hiába, ő sem érti. Még a kérdést is megfelelte, őt is meghallgatta. És mégsem érti. Igazából már nem lepődött meg, szégyenlősen elmosolyodik, amikor eszébe jut, hogy azt hitte, hogy most majd sikerül, újra megmutatja. Becézgetné, csiszolná, marasztalná, mégsem fogad szót, de visszavárja.
Prizmaként törik meg az esőcseppek a kíváncsiságot, egy újabb előre lejátszott menetben állok kötélnek. Tudom, mit várok és tudom, mit várnak tőlem. Számító szerkezetként elemzem a valóságot, úgy érzem, többet adhattam a várnál. Kiállok az esőre, hogy lemossa rólam a szűkülő szobák szennyét, segítsen levedleni az álértelmet és újra bevenni a bal kanyart, hogy kiérhessek a végtelen országútra.

Nem hagy aludni a gondolat, hogy többet is adhattam volna. Álmatlanul pislogok a párnán, újra a már majdnem elfeledett játékot kezdem el. Lázadást szít a sötétség, a szabadság ízét érzem a számban és mosollyal nyugtázom, hogy nem az én vállam nyomja a világ gondja. A bárányok jó esztendőt ígértek, segítséget is kapok. Igaz, a tavasz már állítólag rég elkezdődött, de nálam még tegnap karácsony volt.

2016. május 11., szerda

Egy napom a...

Minden tökéletesen indult. Tegnap este még pontos ütemtervvel vágtam neki a napnak. Annyira pontossal, amennyire kedvem volt igazodni a programhoz. Majd sodródok, gondoltam, abban mindig jó vagyok.
Időben csörgött az ébresztő, csak tíz percre vágytam még, hogy aztán energikusan belevessem magam a csallóközi piros betűs nap fergetegébe. Egy óra múlva kialudva nyúltam a telefonért. Agyvelőmbe hasított, hogy a tervezett idő töredéke alatt kell lezavarnom a készülődést. A „Nincs egy göncöm se!” gondolatnak ideje sem volt arra, hogy átsuhanjon ébredező elmémen. Meglepő nyugodtsággal kaptam magamra mindent. „Itt lehetetlen elkésni” – mantráztam útközben, amikor esély sem volt arra, hogy az általam diktált sebességgel haladjak.
Mégis összejött. Igen, bár még mindig nem hiszem el, de igazából valóban teljesen természetes volt, hogy nem késhetek el. Statisztaként vegyültem el az öltönyös, kamerás, mikrofonos emberek között. Önmagam helyett egy árnyékot küldtem a harcmezőre. Minden az arcára van írva.
Az első kávé rántott vissza a valóságba. Úgy hatott rám a koffein, mint egy pohár jeges víz a napon pilledező kisiskolásra. Magnézium a szájba és véletlenül az üvegbe, újabb kávé a napon, önfeledt nevetés és őszinte érdeklődés. Majd futás tovább, mert még mindig nincs vége.
Megtalálom a földi paradicsomot, terasz, rigófütty, áramforrás és egy szusszanatnyi idő.
Kezet fogunk, mosolyog, rám néz, beszél, bólogatok, vége. Írok, szelektálok, csatolok, küldöm. Vége.
Tíz óra és a frizura még mindig tökéletes. Úgy érzem magam, mintha nem mozdultam volna ki a szoba félhomályából, az elmém lemaradt a felfoghatatlan rohanásban. Talán az automatikusan adagolt adrenalin rántott át egy párhuzamos valóságba, ahol magától értetődő, hogy nincs megállás. Mindent lehet fokozni.
 „Gratulálok” – mondja mama és zavartan mosolyogva gondolok vissza a műszakra. 
Holnap egy újabb kihívás, nem hagyhatom itthon az okos szemüveget. Minden fokozható