Várni

Súlyos felhők nyomják el a délutáni napsugarakat. A világ gondjaként nehezedik a vállamra a légnyomás. Olyan ez, mint a rég várt változás szele. Viharfelhők zavarják meg az idillien kéklő égboltot és zápor zúdul a tájra, hogy utána a hömpölygő víz által formált új utakon folyjék tovább az élet.

Még érzem a forró betont a lábam alatt, amikor a vállamon koppannak az első hideg esőcseppek. Csak állok a zivatarban, hagyom, hogy lemossa rólam az elmúlt hét kételyeit, meg nem hallott gondolatait, elképzelt visszajelzéseit. Megvárom, hogy a szél kifújja a koszt a csábítóan sötét kapualjakból. Néhány percig nem mozdul a levegő, csak az eső zuhog úgy, mintha legalább hetek óta várta volna ezt a pillanatot. Felemelt fejjel sétálok az autóhoz, a hajam, a ruhám, a lábam a táskám, mindenem vizes lett egy perc alatt. Gyermeki csintalanság villan a tükörben. Belül kicsit olyan, mintha rossz fát tettem volna a tűzre.

Eszembe jut, hogy egyedül magamnak tartozom felelősséggel a döntéseimért. Senki nem dorgál meg azért, ha boldog vagyok. A játékosság sosem veszhet ki a hétköznapok taposómalmának beállított láncreakciókból. Várni, elindulni és úton lenni is ugyanolyan élvezet.

Nemcsak azért kell táncolni az esőben, mert jól néz ki, hanem azért, mert jól esik.