Kulissza

A nagy víznél ér utol az alkonyat. Futnék a rózsaszín felhők után, elmenteném az ünnepi díszletet. A baglyok tánca teszi teljessé a bált. A fagy tervezte a kulisszát, alkonyatkor minden elveszíti szilárd körvonalait. Homályosabbak a berögzült gondolatok, halványul a döntések kontúrja, csak a mosolyra húzódó ajkak és csillogó szemek jelentenek biztos pontot a fagyos félhomályban. A vadludak és a repülőgép is messze szállnak. Ők az állókép statikus, be nem fogható mozzanatai, a hétköznapok lázadói, az időszámítás megtévesztői.

Bizonytalan léptekkel lefelé sétálva, biztos léptekkel felfelé sietve. Sötét csöndben, vakító napfényben ugyanolyan szép a Duna. Fagyos partja még megtartana, a közepe már tovább sodorna.

Öröm elmerülni a nagyvíz rengetegében. A jeges keretek közé ékelődött hullámok tovább erősítik a tudat mantráját. Miden jól van.

Ajándék

Kikezdi a szél és a fagy a kezeket, mégsem tanul a tenyér. Örömmel adja át a melegét. Mindkettő mohón kap utána. Az egyik ajándékot bont, a másik oltalmat keres.

Értelmetlen jeleket rajzol a friss hóba, szüksége van a csontig hatoló hidegre. Nehéz esőcseppekként koppannak az elme határain a gondolatok, a jég sem nyomja el a visszhang lüktetését. Egyéves álomból ébredek, még látom a folyót, még számolom a szivárványokat, már más álom elől iramodnának meg a gondolatok.

Meddig ajándék az ajándék? Addig, amíg masni tarja össze a csomagolást, vagy ameddig örömet okoz, nem porosodik és rozsdásodik, nem reped meg a széle és nem csorbul az éle? A polcon is ugyanúgy veri vissza a napsugarakat, mint a kirakatban?

Csomagolópapír zizegése vegyül a hinta monoton nyikorgásába. Új kérdések vezetnének vissza a régi csapásra. Várom a havat. A fehérség beborítja, ragyogó takaróval fedi el a fagyos pázsitot.

A jég nem lejtő, az utazás öröme nemcsak az érkezés, a felnőtt kornak nincs is küszöbe, az elme azért van, hogy táguljon. Recept nélkül osztogatható a boldogság.

Méz

Mennydörgés vegyül a téli éjszakába. Színes szikrák cikáznak a mínuszok között, mégsem kötik le a tekintetet. Csak néz, messze, maga sem tudja, mit fürkész. De látja, hogy mi van a dombok mögött, mit takar a kopár ágak törékeny takarója, a vízparti avar fagyos földje, a kesztyűtartók mélysége. Mit rejtenek a szövetek, a szamárfülek, a jegyzetek. Kis noteszbe álomkócosan belekarcolt jeligék. Régen féltve a szekrény tetejére feltett, most leporolt, önmagukban ragyogó kis játékok.

Elveszik a látóhatár, lehetőségeket rejt a vakító köd. Szivárvány vegyül a fehérségbe, más szemek máshonnan mutatják meg a világot. Cinkos mosoly villan a téridőn át.

Néhány sor ingat, majd ringat édes mámorba. Jégvirágok futnak fel a hinta kötelén, üdítő nektárjukból mézet készít a képzelet.

Ezzel édesítem a játékot, élesítem a tekintetet, olajozom az ajtókat, hintem fel az ösvényt, ápolom az elmét. Így minden szebb.