Úton II

Lehullott csillagok pislákolnak a harmatos fűben. Nyugovóra térnek a baglyok, amikor már úton vagyok. Velük tarthatnék, de most inkább a hollókat követem. Diót majszolva egy párhuzamos világba indulok, ahol mit sem érnek az itteni szabályok. Noir üdvözlőkártyával küldök életjelet, ma este ne várjatok.

Egy teáscsésze feszített víztükrén bámulom az eget. Leveszem a hátamról az univerzum terhét és kishajóvá hajtogatva útnak indítom a Dunán. Lecsatolom az álmok pórázát, meztelen lábammal száraz falevelekbe gázolok, melegíti a talpam a súrlódás, táncra perdít a zörejek szimfóniája. Felettem az ég, körülöttem a Semmi, zajt hallok, de nem fordulok hátra.

Haladok a járatlan úton, itt nem találnak rám a kérdőjelek. Az erdő mélyén hajtom álomra a fejem, óriás csillagok húzzák rám az avartakarót. Téli a béke, nyári az álom, de a szívben mindig tavasz van. Csillogó vadalmák mosolya terül szét az arcon. Jól lakok az érzéssel, roskadozásig töltöm a polcokat

Ideje visszaindulni és újra megmenteni a világot.

Szél

Belesajdulnak a szárnyak az eszeveszett csapkodásba. Messze van a rács, a kulcsok hangjára mégis ösztönösen összerezzen a hintázó. Berögzült képzetek vetnek árnyékot a szivárványos  panorámára, lassan lengedezve kitisztul a kép. Új színek szegélyezik a látóhatárt.

Régen látott csodákat rejt a folyópart. Lassan puha szőnyeget szőnek a lábam elé az égigérő jegenyéről lehulló arany levelek.  Úgy vitorláznak el a távolba révedő szemek előtt, mint az eddig nem értett jeleneteket sorozattá fűző kinyilatkoztatások.

Csak a szemüveget kell lecserélni és máris érthetőbb nyelven szól a Mindenség. A történelem soha nem okoz csalódást. Nyári naptól és hajnali hidegtől edzett fűszálak cirógatják a bokám, megigazítja a szél az összeborzolt tollakat. Finoman megperdíti a hintát, átforgat néhány oldalt és összekócolja a szalagokat. Hálásan mosolygok vissza, velem kacag a tudáson.

Van, amikor megváltás a széllel szemben futni. Így könnyebben utolérhetem a gondolataim.

Koccanás

Van, amikor nem értem, mint mond a Mindenség. Hiába artikulál, hiába, gesztikulál és illusztrál, úgy nevetek az egészen, mint egy elhallott viccen. Máskor inkább elengedem a fülem mellett a mondanivalóját. Boldogan hintázok tovább nem törődve az üzenetekkel. Csak azt hallom meg, amit kedves a fülemnek.

Semmi nem tud kizökkenteni a békességből. Kis bódhisszatvaként ülök a forgalmas út közepén, varázslatos muzsikát komponálnak az elhaladó autók, elixírként csorognak le az esőcseppek. Cirógatják az arcom és a karom, míg eggyé nem válnak az alapokkal.

Tökéletes állapot.

Hajnal

Üdítő belemarkolni a hajnali levegőbe. A sűrű pára miatt kézzelfoghatóvá válik a világot megtöltő semmi. Észrevétlenül gondolatok, szavak és mozdulatok csúsznak ki a korán ébredő kezei közül. Kevesen nevetnek a reggeli vonaton, kevesen tudják, hogy a mindennapi meglepetés nemcsak elhasznált klisé. És aki tudja, az sem mindig hiszi el. Jobb kezével legyint, mintha ismerné, mit rejteget számára a holnap.

Íratlan szabályok kusza szabálytalanságán keresztül hintázok. Addig látok el, ameddig engedi a kötél. Érdeklődve hallgatom a messziről jött emberek beszámolóját. Más fényeket és ízeket hoznak. Elsőre nem mindig passzolnak a recepthez, megkóstolva mégis új távolságokat hoznak testközelbe. Ismeretlenül is ismerjük egymás történetét, kockák helyett urimmal és tummimmal játszunk.

Átjár az őszi szentimentalizmus, figyelmesen követem a levelek táncát, a kukorica nyújtózását, a rózsák másodvirágzását és az alakok összefonódását. Nem gúnyolódom a sorsukon, hanem velük együtt mosolygok.

Varázs

Észrevétlenül elillanna a varázs. Ez talán mégsem olyan, mint a vakolatra fújt színes pillangó. Vagy mégis. Az is csak addig marad a helyén, amíg van, ki észrevegye.

Új utakra indul a képzelet, hagyom, hogy egyedül járja be a várost és a partot. Nehéz elengedni, hiába szólok rá, hogy nem mehet tovább a kereszteződésnél, akkor is elszalad. Mintha magamat látnám. Így visz a székben hátradőlve, az úton lavírozva, az ágyban bevackolva, nyüzsgő kikötőkbe, füstös bárokba, kedves kiskocsmákba, sötét parkolóba, más elefántcsonttornyába.

Csupa varázsos pillanattal tér vissza, új megoldásokat, nézőpontokat és neonszínű szivárványokat hoz a lendülete. Kacagva köszönöm, hogy ilyen kegyes velem.

Legközelebb mégis félve engedem el a kezét.

Pedig tudom, hogy neki is az jár, az, amire a legjobban vágyom. És önmagunk korlátai közé szorítva aligha lehetünk szabadok. Varázs tölti be a labirintust, bátran indulok útnak.

Meglepetés

Hirtelen jött szél perdíti meg a hintát, meglepve az elégedett, örökké mocorgó hintázót. Úgy dobog a szív, lüktet az agy és szárnyal a képzelet, mint már régen. Sebesen cikáznak a gondolatok, elismerések és tanácsok útvesztője között próbálnak visszatérni a régi mederbe. Kizökkentenek a történések, meglep a mélyről jövő izgalom. Kényszermegoldások keresése helyett inkább tovább hintázok. Van, amikor a lábam súrolja a talajt, máskor egy lehulló levél táncát lejtve belefeledkezhetek a valóságba. Maguktól oldódnak meg a problémák, csak a lendületre kell ügyelni. Mindig kicsit erősebben, kicsit magasabbra, kicsit szélesebb mosollyal. Nem elhagyva a kezdők lelkesedését, felhasználva a régiek segítségét, minden erőm bevetve élni.

Hinta

Zöld, vörös és barna levelek szűrik meg a napsugarakat. Belekarolnak a lágyan hulló esőcseppekbe és kacér táncot lejtenek az ablak előtt. Már nem is olyan komor a város. Kilométerenként váltják egymást az évszakok a határban. Érett kukorica követi a zöldellő gyerekrepcét, majd a kopár szürkeség emlékeztet az idő múlására. Igazodik a gondolataimhoz a táj, nincs tavasz, sem ősz, nincsenek végletek. Csak lendület van. Ragyogó képek villannak a retinámba, élvezem a privát vetítést. A film szinte ugyanolyan, mint a világ maradék része. Ez csupán színesebb, markánsabb, tündöklőbb, dallamosabb. Állandó élethelyet varázsoltam az egykori búvóhelyből. Elérhetővé váltak az egykor messziről és félve csodált magasságok. Mindennapossá a csodák, lehengerlővé a mindennapok. Nem fér el a kétely, a volna, vagy a ha. Állítólag nem változott a világ, de elég felülni a hintára és elfér a tenyeremben a messzeség.

Van még hely, belépő nincs. Akarom, hogy ne csak képeslapon lásd az itteni csodákat.