Hullám

Magasba lendült a hinta, a virágok indái ölelik a köteleket, egyre nagyobb a talaj és lábak közötti távolság. Közelebb az égbolt. Perzselő nap érleli a gyümölcsöket. Ha nem tudnak elszakadni, akkor ugyanaz a napfény éget barna foltot a húsba, hiábavaló a fáradozás, selejtté válik az eredmény.

Emlékképeken alapuló kósza képzetek és légből kapott fogadalmak oldódnak fel a napfényben. Meleg szellő vinné tova az elme korlátait. Nyikorogva mozdulnak a rozsdásodó csövek, szimfóniába érik a fogcsikorgatásuk.

Mint a kottán dallam helyett sötét foltokat látó amatőr keze. Hiába fogná le a húrokat, csalná elő a legkedvesebb dallamot, mégis fájdalmasan jajdul a hegedű.

Pillanatokból áll össze a kép. Kimerevítve kívánatos a gyümölcs, érzelmek festik színesre az emlékképeket, dallam helyett a szépen lefogott hangok sokasága csiklandozza a fület.

Láthatatlan a hullámok rezdülése.

Csillagtakaró

Megnyújtja a hőség a hinta kötelét. Felkapom a lábam, hogy ne szántsa fel a naplementében fürdő földek horizontját. Paradicsomi fények festik meg a látóhatárt, tücsökzene támasztja alá az augusztusi égboltot. Különben rám omolnának a csillagok. Sárgán- és fehéren fénylő pöttyökkel tarkított sötét takaróba burkolna az éj. Csend, hűvös, beletörődés szőne takarót a sokat járt lábak és az irodát cipelő vállak közé.

Csillagfényes takaró helyett hápogástól hangos, betűmintás posztót terítek magamra. Édes harcot vívok az ellenállással, ragasztott helyett ragadós mosolyt hordva csobbanok a rengetegbe. Ahol mandalaként tekeregnek a mondatok, hűsítő záport rajzolnak a vesszők és szimfónia árad a telefonvonal túloldaláról.

Szeretemhely a világ, mégis merengve bámulom a hullócsillagot.