Homokból készült az üvegcipő. A hullámok muzsikája csábít táncra, a neszező levelek nyújtják
kezüket. Sziklára épült a táncparkett, kecsesen lépek a porondra, ez az én
színpadom. Magam adom, soha nem érzett erő támad fel az izmokból, új világok
felé fordul a nyiladozó értelem. Nem számít a külvilág, minden inam, erem,
idegem megfeszül, és átadja magát a mámorító zengésnek. A mindenség vezet. Hagyja,
hogy kitárulkozzak. Nem kíváncsi, nem kérdez, csak visz keresztül mindenen. A lábam
már nem érinti a földet, leperegnek a homokszemek, a szél felszárítja a
verejtékcseppeket. Olyan egyszerűnek tűnik minden, nincs rohanás, sem maradás,
csak a tánc van.
Felhevül a test,
kikapcsol az elme, szárnyal a lélek. Táncolni kell, nem csak az utat járni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése