2017. június 26., hétfő

Nyár

Öntudatlanul visznek előre a lábak, elvarázsol a város zsongása. Ismerősen ismeretlen arcok soksága keresztezi az utam. A változás állandósága teremt új tereket. Az elme irama visz előre az úton, lejtőből emelkedő, akadályból kapaszkodó lesz. Pillanatok odázzák el a kérdéseket.

 A hintából kiszállva nehéz a földön járni. Kitart a lendület, nem engednek az elemek. Macskakőről macskakőre rakom a lábam, máséból a másikéba a kezem, billentyűről billentyűre az ujjaim.


És látok mosolyt, rohanást, port és tüzet. Ő betűket és ragyogó csillagot. A Hold sarlójáról lábat lógatva csodálom a világot. Tovább hiszem, hogy minden jó.


2017. május 24., szerda

Összeér

Elemi erők hajtják a hintát, régóta állandó a lendület. Lábaim helyett a gondolatok irányítanak, a körülmények adnak jó szelet. Hajam a vitorla, gondolatokat kócol a fuvallat. Öltöztet a libabőr.

Zenélnek a láncok, hangjegyeken lóg a világ, nem nyikorog, nem zörög, hanem lágy eső és felszálló köd dallamára ébred, rigóénekbe vegyülő mennydörgésre fekszik, élményszagú szuszogásra álmodik.

Van, hogy a véráram hajtja, a lüktetés adja a sebességet, az összeszoruló torokból kiáramló levegő lendíti feljebb.


Oda, ahol minden összeér. Ízelítőt ad az értelemből, mielőtt újra máshonnan láttatná a világot.

2017. május 3., szerda

Indák

Zöldellő indaként kavarognak a gondolatok a tavaszi eső ritmusára. A gyökerektől indulnak a kételyek, kapaszkodókat keresnek a merész tervek és szétmállasztják a bebetonozott hittételeket. Csak a legzsengébbek törnek az ég felé, jövőre azonban azok lehetnek a rombolás mesterei.

Barázdákat vájnak a régi emlékek, mosollyal gyógyul a begyulladt tenyér. Nosztalgiáznak a szürkén távolba révedő szemek, nemcsak a kérdésre felelnek a válaszok. Utópiát idéz a lelkesedés, az mindenkinek jár az idő.

Szól a csend, cirógat a néma sóhaj, bánt a szótlan beszéd.


Lemossa az eső a lendület felvert porát, elsodorja a tavalyi száraz gazt az áradó folyó. Új indák jelennek meg a rég ismert parton.

2017. április 24., hétfő

Járva járatlan

Frissen hullott hópelyheként lepik be a járt utat a virágszirmok. A járatlanon kevesebb a fény, mégis csábítóbb a rövidített útvonal.

Állva hajtom a hintát, a derék helyett a fejet díszíti az Orion öve, tömegközlekedés a Göncöl-szekér. Kétséget keltenek az örömök és ismertek a meglepetések. Nem ér le a lábam a deszkáról, egyre feljebb visz a lendület. Ajándékokkal van kikövezve az ösvény, a cél még a távolság homályába vész.

Lehetetlenből lehetséges, hihetetlenből valóság, ijedtségből öröm lesz. Új képekkel tarkítja a ciklikus időt az élet, rég tagadott képességek merülnek fel újra a látóhatár titokba burkolózott mezején. Felismeri a lehetőséget, most azonban mégsem tanul a diák, inkább ismétel.


Tudja, ahogy a szúnyogok és lepkék, hogy az, ami a vége, nagyon nagy fényesség. Minden reggel az ajtóban köszönt a nap.

2017. április 10., hétfő

Hold

Különös fényt vet a telihold a tájra. Barátságosak az árnyékok, mintha nem ment volna le a nap. Ezüstös köpenybe burkolja a fákat, puha takaróként lepi el az út menti gazt. Új értelmet nyer a töltés menti pókháló. Korlátozó, nőni, szárnyalni nem engedő kötelék helyett védő pajzsként tetszeleg a hintázó előtt. Kulissza lesz az ijesztő vastömbből, fülbemászó dallam a kósza szélből, akarok a félelemből.

Összecsengenek a mondatok, megmosolyogtat az egyszerűség. Ugyanazt az utat járjuk.

Mámorítóan tökéletes a tavaszi este, most másé a világ gondja, enyém az idill.

2017. március 20., hétfő

Úton

Új nyelvet gyakorol a hintázó elme. Korábban nem használt szókapcsolatok jelennek meg a monitoron. Könnyebben mozognak az ujjak, játszva ismerkednek a formát öltő szöveggel. Bohón csillog a saját tengelye körül perdülő érme, gyönyörködteti az oly sokat látni karó szemet. Tíz ujj tízfélét művel, formába önti a gondolatot, koccint, cirógat, mélázik, úton van, rendszerez, megörökít, táplál, nyit és zár.

Káprázat lesz a stresszből, móka a munkából, páros az egyesből. Időpontok között szalaggal a kezében, lepkét kergetve számlálja az álmokat. Az út az élvezet.


Hét nap múlva már a fellegek közt leszek.

2017. március 1., szerda

Mese


Máshogy süt a nap, amikor kilépek az ajtón. Csak este veszem észre, hogy elállt a szél, amikor egy másik ajtón lépek ki. előtte járatlan utakon vitt előre az adrenalin. Elvegyültem a fürkésző tekintetek között, a munkagépek vájta talajban sem botlott meg a lábam.

Mesevilág ez, ahol délután egy férfi hegedül a régiségkereskedésben. Ahol este táncot lejt a Hold és a csillag a Dunán, ahol a híd fényei a kulisszák. Ahol, ha nem nyílik az egyik, akkor beengednek a másik ajtón. Ahol eltűnnek a lejtők, ahol smink helyett hamut viselnek az emberek. Piac rejtőzik a háztömbök között, mosoly a néni arcán, meglepettség a munkásén.

Egy pillanatra nincsenek lehetőségek, sem kétségek. Estére csak a kézfogás marad. És a rigófütty. Meg a futó szuszogása.

Jó megpihenni.

2017. február 13., hétfő

Hintagyag

Játékosan csillog a sár a tél végi napfényben. Még nem ragadós masszaként állja a dolgukra igyekvők útját. A Máglya agyagemberét juttatja eszembe, elvarázsolva bámulom az alakítható anyagot. A felszíne gyúrható, lejjebb viszont még tart a kemény fagy.

Még nem elég a napsugár ahhoz, hogy felengedjen, mire a rigó beénekel, addigra a föld is kifekszi a fagyot. Kemény talajból ragadós sár, majd zöldellő pázsit lesz.

Estére sem hagy alább a szemek gyermeki csillogása, a váratlan feladatok sem halványítják el az újdonság fényét. Hihetetlenül természetes megbízni a végtagokban, a szövet oltalmában, a világ változatos állandóságában.


Levegővétellel hintázok, elringat az elmém.

2017. február 7., kedd

Holnap

Fáról felkúszó indaként tekerednek az új feladatok a hinta kötelére. Visszafognák a hitázó lendületét, erőlködve próbálom visszanyerni a szabadságot, mégsem mozdulok a futva érkező segítség nélkül. Már tudom, hogy nemcsak a futó fedez fel minden nap más távlatokat, új lendületre kapva, a feladatokat letudva én is megint csillogó szemmel kémlelem a valóságot. Kiszínezik a hétköznapokat a kedves szavak, a mosolygó tekintetek, a játékos víztócsák. Melengeti a hátamat a napsugár, mások sikereinek örülve, mérgeiket feloldva, vicceiket megértve indulok el a mindennapok nyomvonala mentén, hogy az útról letérve újabb csodák csendje ébresszen reggelente.

Nappal is gyönyörködtet az éjjel látott varázslat, ma is elragad a tegnapi mámor. Még felhőkbe burkolózik a holnapi öröm.

2017. január 20., péntek

Kulissza

A nagy víznél ér utol az alkonyat. Futnék a rózsaszín felhők után, elmenteném az ünnepi díszletet. A baglyok tánca teszi teljessé a bált. A fagy tervezte a kulisszát, alkonyatkor minden elveszíti szilárd körvonalait. Homályosabbak a berögzült gondolatok, halványul a döntések kontúrja, csak a mosolyra húzódó ajkak és csillogó szemek jelentenek biztos pontot a fagyos félhomályban. A vadludak és a repülőgép is messze szállnak. Ők az állókép statikus, be nem fogható mozzanatai, a hétköznapok lázadói, az időszámítás megtévesztői.

Bizonytalan léptekkel lefelé sétálva, biztos léptekkel felfelé sietve. Sötét csöndben, vakító napfényben ugyanolyan szép a Duna. Fagyos partja még megtartana, a közepe már tovább sodorna.


Öröm elmerülni a nagyvíz rengetegében. A jeges keretek közé ékelődött hullámok tovább erősítik a tudat mantráját. Miden jól van.

2017. január 9., hétfő

Ajándék

Kikezdi a szél és a fagy a kezeket, mégsem tanul a tenyér. Örömmel adja át a melegét. Mindkettő mohón kap utána. Az egyik ajándékot bont, a másik oltalmat keres.
Értelmetlen jeleket rajzol a friss hóba, szüksége van a csontig hatoló hidegre. Nehéz esőcseppekként koppannak az elme határain a gondolatok, a jég sem nyomja el a visszhang lüktetését. Egyéves álomból ébredek, még látom a folyót, még számolom a szivárványokat, már más álom elől iramodnának meg a gondolatok.

Meddig ajándék az ajándék? Addig, amíg masni tarja össze a csomagolást, vagy ameddig örömet okoz, nem porosodik és rozsdásodik, nem reped meg a széle és nem csorbul az éle? A polcon is ugyanúgy veri vissza a napsugarakat, mint a kirakatban?

Csomagolópapír zizegése vegyül a hinta monoton nyikorgásába. Új kérdések vezetnének vissza a régi csapásra. Várom a havat. A fehérség beborítja, ragyogó takaróval fedi el a fagyos pázsitot.

A jég nem lejtő, az utazás öröme nemcsak az érkezés, a felnőtt kornak nincs is küszöbe, az elme azért van, hogy táguljon. Recept nélkül osztogatható a boldogság.

2017. január 2., hétfő

Méz

Mennydörgés vegyül a téli éjszakába. Színes szikrák cikáznak a mínuszok között, mégsem kötik le a tekintetet. Csak néz, messze, maga sem tudja, mit fürkész. De látja, hogy mi van a dombok mögött, mit takar a kopár ágak törékeny takarója, a vízparti avar fagyos földje, a kesztyűtartók mélysége. Mit rejtenek a szövetek, a szamárfülek, a jegyzetek. Kis noteszbe álomkócosan belekarcolt jeligék. Régen féltve a szekrény tetejére feltett, most leporolt, önmagukban ragyogó kis játékok.
Elveszik a látóhatár, lehetőségeket rejt a vakító köd. Szivárvány vegyül a fehérségbe, más szemek máshonnan mutatják meg a világot. Cinkos mosoly villan a téridőn át.
Néhány sor ingat, majd ringat édes mámorba. Jégvirágok futnak fel a hinta kötelén, üdítő nektárjukból mézet készít a képzelet.

Ezzel édesítem a játékot, élesítem a tekintetet, olajozom az ajtókat, hintem fel az ösvényt, ápolom az elmét. Így minden szebb.