2017. augusztus 17., csütörtök

Hullám

Magasba lendült a hinta, a virágok indái ölelik a köteleket, egyre nagyobb a talaj és lábak közötti távolság. Közelebb az égbolt. Perzselő nap érleli a gyümölcsöket. Ha nem tudnak elszakadni, akkor ugyanaz a napfény éget barna foltot a húsba, hiábavaló a fáradozás, selejtté válik az eredmény.

Emlékképeken alapuló kósza képzetek és légből kapott fogadalmak oldódnak fel a napfényben. Meleg szellő vinné tova az elme korlátait. Nyikorogva mozdulnak a rozsdásodó csövek, szimfóniába érik a fogcsikorgatásuk.

Mint a kottán dallam helyett sötét foltokat látó amatőr keze. Hiába fogná le a húrokat, csalná elő a legkedvesebb dallamot, mégis fájdalmasan jajdul a hegedű.

Pillanatokból áll össze a kép. Kimerevítve kívánatos a gyümölcs, érzelmek festik színesre az emlékképeket, dallam helyett a szépen lefogott hangok sokasága csiklandozza a fület.


Láthatatlan a hullámok rezdülése.

2017. augusztus 9., szerda

Csillagtakaró

Megnyújtja a hőség a hinta kötelét. Felkapom a lábam, hogy ne szántsa fel a naplementében fürdő földek horizontját. Paradicsomi fények festik meg a látóhatárt, tücsökzene támasztja alá az augusztusi égboltot. Különben rám omolnának a csillagok. Sárgán- és fehéren fénylő pöttyökkel tarkított sötét takaróba burkolna az éj. Csend, hűvös, beletörődés szőne takarót a sokat járt lábak és az irodát cipelő vállak közé.

Csillagfényes takaró helyett hápogástól hangos, betűmintás posztót terítek magamra. Édes harcot vívok az ellenállással, ragasztott helyett ragadós mosolyt hordva csobbanok a rengetegbe. Ahol mandalaként tekeregnek a mondatok, hűsítő záport rajzolnak a vesszők és szimfónia árad a telefonvonal túloldaláról.


Szeretemhely a világ, mégis merengve bámulom a hullócsillagot.


2017. július 26., szerda

Nyomás

Súlyos csillagok tarkítják a nyári eget. Mintha égi létüket megunva a halandók közé vágyna megannyi fénygömb. Szigetel a sötétség, elnyomja a világ zaját, a gondolatok moraját. Továbbáll az álom a fények bűvöletében.

Hintázva más a világ, összemosódnak a történések, lecsiszolja a lendület az éleket. Kölcsönbe kapott bölcsességgel borogatok.

Dinnye illatú kacajok, kávé zamatából kirajzolódó emlékek, nehéz vörösbor ízű gondolatok népesítik be az ég és a föld közötti egyre sűrűbb teret. A füst indái kötik össze a horizontokat.

A billentyűk fáradtságában értelmet, kusza képekben megoldást találva vetem magam a csillogó takaró alá.


2017. július 20., csütörtök

Törzshelyen

Édes vörösbor ízével csábít a szabad ég alá a sötét. Régi égi rajzok képét várva foglalom el a törzshelyet. Átalakul a várakozás, felhők takarják el a kusza képeket, csak két csillag látványában merülhet el a hintázó. Hirtelen belekap a szél a kötélbe, az elmúlt napok porát veti arcomba a légáram. Ijesztő árnyakat rajzol a cseresznye lombja.

Kuszál, kócol, cirógat, játszik a szél. Cinkos mosolyt rajzol az arcra, kacagva leng a hinta. Felüdülést hoz a szél, nyugodtabb napokat sejtetnek a felhők, izzadtság helyett esőcseppek rajzolnak majd képeket.


Mellőzi a ritmust az éretlen szilva kopogása, helyette a szív zenél ütemesen. Szélnek eresztem a kérdéseket, a por szövi tovább a terveket.

Nyári esték magányában mindig magamra lelek.

2017. július 11., kedd

Körvonalak

Feloldja a hőség a lét szilárd körvonalait. Pajkos árnyakat vet a gőz a szelíd mindennapokra. Lágy eső hűti le a hinta felforrósodott deszkáit, lángként táncol a szoknya a hajnali szélben. Kivirágoznak a korábban kérdőjelekként tekergő indák, egyszer beérnek az illatos válaszok.

Nem törik meg a napfény a tó vizén, az orromig ér a fáradt napsugár. Újraszíneződnek az egykori izgalmak. Diadalként tetszeleg a néhány órás emlék.

Állva hintázva, magasba nyújtózva, a bőrt szellőztetve végtelen erdők fái közt szaladva keresem az álmok telét.

Mosoly ragasztás helyett elégedettséget varázsol az arcra az őszi barack idegesítően lecsurgó leve.


Boldoggá nézni, széppé gondolni, érthetően közölni, eleget tenni.

2017. június 26., hétfő

Nyár

Öntudatlanul visznek előre a lábak, elvarázsol a város zsongása. Ismerősen ismeretlen arcok soksága keresztezi az utam. A változás állandósága teremt új tereket. Az elme irama visz előre az úton, lejtőből emelkedő, akadályból kapaszkodó lesz. Pillanatok odázzák el a kérdéseket.

 A hintából kiszállva nehéz a földön járni. Kitart a lendület, nem engednek az elemek. Macskakőről macskakőre rakom a lábam, máséból a másikéba a kezem, billentyűről billentyűre az ujjaim.


És látok mosolyt, rohanást, port és tüzet. Ő betűket és ragyogó csillagot. A Hold sarlójáról lábat lógatva csodálom a világot. Tovább hiszem, hogy minden jó.


2017. május 24., szerda

Összeér

Elemi erők hajtják a hintát, régóta állandó a lendület. Lábaim helyett a gondolatok irányítanak, a körülmények adnak jó szelet. Hajam a vitorla, gondolatokat kócol a fuvallat. Öltöztet a libabőr.

Zenélnek a láncok, hangjegyeken lóg a világ, nem nyikorog, nem zörög, hanem lágy eső és felszálló köd dallamára ébred, rigóénekbe vegyülő mennydörgésre fekszik, élményszagú szuszogásra álmodik.

Van, hogy a véráram hajtja, a lüktetés adja a sebességet, az összeszoruló torokból kiáramló levegő lendíti feljebb.


Oda, ahol minden összeér. Ízelítőt ad az értelemből, mielőtt újra máshonnan láttatná a világot.

2017. május 3., szerda

Indák

Zöldellő indaként kavarognak a gondolatok a tavaszi eső ritmusára. A gyökerektől indulnak a kételyek, kapaszkodókat keresnek a merész tervek és szétmállasztják a bebetonozott hittételeket. Csak a legzsengébbek törnek az ég felé, jövőre azonban azok lehetnek a rombolás mesterei.

Barázdákat vájnak a régi emlékek, mosollyal gyógyul a begyulladt tenyér. Nosztalgiáznak a szürkén távolba révedő szemek, nemcsak a kérdésre felelnek a válaszok. Utópiát idéz a lelkesedés, az mindenkinek jár az idő.

Szól a csend, cirógat a néma sóhaj, bánt a szótlan beszéd.


Lemossa az eső a lendület felvert porát, elsodorja a tavalyi száraz gazt az áradó folyó. Új indák jelennek meg a rég ismert parton.

2017. április 24., hétfő

Járva járatlan

Frissen hullott hópelyheként lepik be a járt utat a virágszirmok. A járatlanon kevesebb a fény, mégis csábítóbb a rövidített útvonal.

Állva hajtom a hintát, a derék helyett a fejet díszíti az Orion öve, tömegközlekedés a Göncöl-szekér. Kétséget keltenek az örömök és ismertek a meglepetések. Nem ér le a lábam a deszkáról, egyre feljebb visz a lendület. Ajándékokkal van kikövezve az ösvény, a cél még a távolság homályába vész.

Lehetetlenből lehetséges, hihetetlenből valóság, ijedtségből öröm lesz. Új képekkel tarkítja a ciklikus időt az élet, rég tagadott képességek merülnek fel újra a látóhatár titokba burkolózott mezején. Felismeri a lehetőséget, most azonban mégsem tanul a diák, inkább ismétel.


Tudja, ahogy a szúnyogok és lepkék, hogy az, ami a vége, nagyon nagy fényesség. Minden reggel az ajtóban köszönt a nap.

2017. április 10., hétfő

Hold

Különös fényt vet a telihold a tájra. Barátságosak az árnyékok, mintha nem ment volna le a nap. Ezüstös köpenybe burkolja a fákat, puha takaróként lepi el az út menti gazt. Új értelmet nyer a töltés menti pókháló. Korlátozó, nőni, szárnyalni nem engedő kötelék helyett védő pajzsként tetszeleg a hintázó előtt. Kulissza lesz az ijesztő vastömbből, fülbemászó dallam a kósza szélből, akarok a félelemből.

Összecsengenek a mondatok, megmosolyogtat az egyszerűség. Ugyanazt az utat járjuk.

Mámorítóan tökéletes a tavaszi este, most másé a világ gondja, enyém az idill.

2017. március 20., hétfő

Úton

Új nyelvet gyakorol a hintázó elme. Korábban nem használt szókapcsolatok jelennek meg a monitoron. Könnyebben mozognak az ujjak, játszva ismerkednek a formát öltő szöveggel. Bohón csillog a saját tengelye körül perdülő érme, gyönyörködteti az oly sokat látni karó szemet. Tíz ujj tízfélét művel, formába önti a gondolatot, koccint, cirógat, mélázik, úton van, rendszerez, megörökít, táplál, nyit és zár.

Káprázat lesz a stresszből, móka a munkából, páros az egyesből. Időpontok között szalaggal a kezében, lepkét kergetve számlálja az álmokat. Az út az élvezet.


Hét nap múlva már a fellegek közt leszek.

2017. március 1., szerda

Mese


Máshogy süt a nap, amikor kilépek az ajtón. Csak este veszem észre, hogy elállt a szél, amikor egy másik ajtón lépek ki. előtte járatlan utakon vitt előre az adrenalin. Elvegyültem a fürkésző tekintetek között, a munkagépek vájta talajban sem botlott meg a lábam.

Mesevilág ez, ahol délután egy férfi hegedül a régiségkereskedésben. Ahol este táncot lejt a Hold és a csillag a Dunán, ahol a híd fényei a kulisszák. Ahol, ha nem nyílik az egyik, akkor beengednek a másik ajtón. Ahol eltűnnek a lejtők, ahol smink helyett hamut viselnek az emberek. Piac rejtőzik a háztömbök között, mosoly a néni arcán, meglepettség a munkásén.

Egy pillanatra nincsenek lehetőségek, sem kétségek. Estére csak a kézfogás marad. És a rigófütty. Meg a futó szuszogása.

Jó megpihenni.

2017. február 13., hétfő

Hintagyag

Játékosan csillog a sár a tél végi napfényben. Még nem ragadós masszaként állja a dolgukra igyekvők útját. A Máglya agyagemberét juttatja eszembe, elvarázsolva bámulom az alakítható anyagot. A felszíne gyúrható, lejjebb viszont még tart a kemény fagy.

Még nem elég a napsugár ahhoz, hogy felengedjen, mire a rigó beénekel, addigra a föld is kifekszi a fagyot. Kemény talajból ragadós sár, majd zöldellő pázsit lesz.

Estére sem hagy alább a szemek gyermeki csillogása, a váratlan feladatok sem halványítják el az újdonság fényét. Hihetetlenül természetes megbízni a végtagokban, a szövet oltalmában, a világ változatos állandóságában.


Levegővétellel hintázok, elringat az elmém.

2017. február 7., kedd

Holnap

Fáról felkúszó indaként tekerednek az új feladatok a hinta kötelére. Visszafognák a hitázó lendületét, erőlködve próbálom visszanyerni a szabadságot, mégsem mozdulok a futva érkező segítség nélkül. Már tudom, hogy nemcsak a futó fedez fel minden nap más távlatokat, új lendületre kapva, a feladatokat letudva én is megint csillogó szemmel kémlelem a valóságot. Kiszínezik a hétköznapokat a kedves szavak, a mosolygó tekintetek, a játékos víztócsák. Melengeti a hátamat a napsugár, mások sikereinek örülve, mérgeiket feloldva, vicceiket megértve indulok el a mindennapok nyomvonala mentén, hogy az útról letérve újabb csodák csendje ébresszen reggelente.

Nappal is gyönyörködtet az éjjel látott varázslat, ma is elragad a tegnapi mámor. Még felhőkbe burkolózik a holnapi öröm.

2017. január 20., péntek

Kulissza

A nagy víznél ér utol az alkonyat. Futnék a rózsaszín felhők után, elmenteném az ünnepi díszletet. A baglyok tánca teszi teljessé a bált. A fagy tervezte a kulisszát, alkonyatkor minden elveszíti szilárd körvonalait. Homályosabbak a berögzült gondolatok, halványul a döntések kontúrja, csak a mosolyra húzódó ajkak és csillogó szemek jelentenek biztos pontot a fagyos félhomályban. A vadludak és a repülőgép is messze szállnak. Ők az állókép statikus, be nem fogható mozzanatai, a hétköznapok lázadói, az időszámítás megtévesztői.

Bizonytalan léptekkel lefelé sétálva, biztos léptekkel felfelé sietve. Sötét csöndben, vakító napfényben ugyanolyan szép a Duna. Fagyos partja még megtartana, a közepe már tovább sodorna.


Öröm elmerülni a nagyvíz rengetegében. A jeges keretek közé ékelődött hullámok tovább erősítik a tudat mantráját. Miden jól van.

2017. január 9., hétfő

Ajándék

Kikezdi a szél és a fagy a kezeket, mégsem tanul a tenyér. Örömmel adja át a melegét. Mindkettő mohón kap utána. Az egyik ajándékot bont, a másik oltalmat keres.
Értelmetlen jeleket rajzol a friss hóba, szüksége van a csontig hatoló hidegre. Nehéz esőcseppekként koppannak az elme határain a gondolatok, a jég sem nyomja el a visszhang lüktetését. Egyéves álomból ébredek, még látom a folyót, még számolom a szivárványokat, már más álom elől iramodnának meg a gondolatok.

Meddig ajándék az ajándék? Addig, amíg masni tarja össze a csomagolást, vagy ameddig örömet okoz, nem porosodik és rozsdásodik, nem reped meg a széle és nem csorbul az éle? A polcon is ugyanúgy veri vissza a napsugarakat, mint a kirakatban?

Csomagolópapír zizegése vegyül a hinta monoton nyikorgásába. Új kérdések vezetnének vissza a régi csapásra. Várom a havat. A fehérség beborítja, ragyogó takaróval fedi el a fagyos pázsitot.

A jég nem lejtő, az utazás öröme nemcsak az érkezés, a felnőtt kornak nincs is küszöbe, az elme azért van, hogy táguljon. Recept nélkül osztogatható a boldogság.

2017. január 2., hétfő

Méz

Mennydörgés vegyül a téli éjszakába. Színes szikrák cikáznak a mínuszok között, mégsem kötik le a tekintetet. Csak néz, messze, maga sem tudja, mit fürkész. De látja, hogy mi van a dombok mögött, mit takar a kopár ágak törékeny takarója, a vízparti avar fagyos földje, a kesztyűtartók mélysége. Mit rejtenek a szövetek, a szamárfülek, a jegyzetek. Kis noteszbe álomkócosan belekarcolt jeligék. Régen féltve a szekrény tetejére feltett, most leporolt, önmagukban ragyogó kis játékok.
Elveszik a látóhatár, lehetőségeket rejt a vakító köd. Szivárvány vegyül a fehérségbe, más szemek máshonnan mutatják meg a világot. Cinkos mosoly villan a téridőn át.
Néhány sor ingat, majd ringat édes mámorba. Jégvirágok futnak fel a hinta kötelén, üdítő nektárjukból mézet készít a képzelet.

Ezzel édesítem a játékot, élesítem a tekintetet, olajozom az ajtókat, hintem fel az ösvényt, ápolom az elmét. Így minden szebb.