Szaladás

Kamillatea gőzében fürdik a horizont, sosem látott hegyek rajzolják be a látóhatárt. A lemenő nap vörösében saját tengelye körül táncol a látható és láthatatlan világ.

Egy darab anyagba vetem a hitem. A föld fölött tekeregve térdelek a semmibe. Alábukok és a fordított világ sem rejt veszedelmet. Nyugtalanabb az álom az ébrenlétnél, a vakságtól felborzolódik a tarkón a szőr.

Hintában ülve nem érnek el a kérdések, nagyobb élmény a lendület a válaszkeresésnél. Gondolatok helyett az emlékek szőtte hálóra bízom magam. Edzésben van az elme, a csökkenő sebesség sem szab gátat a gondolatvirágoknak, csak talán másfele nyúlnak. Olyanok, mint a kései fecskék, akik bohém módjára élvezik a napsugarakat. Új értelmet nyer a tudatlanok boldogsága.

A hinta sem mutat más lehetőséget. A mosoly a valódi fegyver, a mámor a felkészülés, az elégedettség a célszalag. Azt átszakítva mégis újabb körbe hajszol a lendület, nem futok a cél után, hisz velem együtt szalad.

Próba

Könnyű megszokni a hintaélményt. Van, hogy bújócskázik a lendület. Kacagva álcázza magát virágnak, szélnek, élménynek, magától értetődő eredménynek. Lappangó boldogság tünetei festik ragyogóvá az arcot. Az őszi szelek máshogy ringatják a hintát, új tervek körvonalai fénylenek az égen, egyenes lábbal felfelé nyújtózva más távlatok jelennek meg a csillagok között.

Könnyű a test, laza izmok fonják körbe a csontokat, szárnyalni késztet a tiszta elme súlytalansága.

Visszanyújtózva, valahol az ég és a föld határán találom meg az egyensúlyt üres és teli, roham és lendület, vicsor és vigyor között.

Vár helyett vágyni, ámulás helyett álmodni, felfogás helyett érezni próbálok.