nagyszínpad

Kiállok a világot jelentő deszkákra. Hallom, ahogy a gyér faágakon tapsolnak a levelek, majd elcsitulnak, kezdődhet az előadás. A folyó másik partján vadásznak. Érzem, ahogy megfeszül a vadász vállában az izom, érzem, ahogy koncentrál. Érzem az állat riadtságát, a körmök eszeveszett kaparását, a menekülés szagát. Eldördül a puska. Egy pillanatra vadász vagyok, vad és töltény. Összeérnek a világok, sebesen cikáznak a gondolataim, a levelekkel együtt elviszi őket a víz. Hirtelen nem számít a világ.  Kiprovokáltam értem és ellenem a körülményeket. Annyi a dolgom, hogy élvezzem a gyümölcsét és a lehető legtöbbet tanuljak.

Jó itt állni. A természet nem ítél. Nincs keret, kép, skatulya, vagy archetípus. Tudja, hogy mit akarok.

Álom 2.0.

Csúszós leveleken járok, az árok tetején sétálok. Néha meg akarok kapaszkodni egy-egy faágban, nehogy lecsússzak a mély árokba. Közben azt magyarázom egy kérdésre válaszolva, hogy az intuíció a fáradtságmentes felismerés – ennyi maradt meg az álomképből, amely a reggeli kávérituálé közben villant fel a fejemben. Örülök, amikor nem csak kusza kép(telenség)ek maradnak meg az álmaiból, hanem olyan mozzanatok, amelyek értelmezése a felismerés megelégedettségével tölt el.

Vannak olyan dolgok, amelyeket fölösleges magyarázni. Számomra ezek a jelek a tudatalattiban elraktározott információk segítségével tökéletesen applikálhatok a való életben.

Nézem a vén diófát a ház előtt. Egy galamb próbál megkapaszkodni a kopasz ágakon. Első próbálkozásra nem sikerül, másodikra se. Végül fogja magát és felszáll, pillanatok alatt eltűnik a levegőben. Nem kell erőltetni azt, ami nem megy – próbálom olvasni a galamb gondolatait. Néhány perc múlva azonban visszatér és elégedetten elhelyezkedik a korábban kinézett ágon. Utána egy másik galamb is mellé ül. 

Búvóhely

Kint zuhog az eső. Látom, ahogy apró patakokat rajzol az ablaküvegre és eltűnik a párkány alatt. Megtelik a hamutartó az erkélyen. Az esőcseppek koncentrikus köröket rajzolnak a vízbe és az sem állítja meg őket, hogy már nincs hová hullaniuk. Tudatlanul átveszik a korábban lehullott cseppek helyét.

Az ablakból nézem az akciófilmet. Egy magas támlájú fotelben ülök, mellettem kis asztalka. Épp a lámpa fér el rajta, a borospohár, a kávéscsésze, egy csomag zsebkendő és a könyv. Szép, keménykötésű, bordó darab. Örök igazságok vannak benne, amiken most csak átsuhanok. Mert leköt a kinti világ, az eső és az utca fénye. Félhomályba borul a szoba olvasósarka. Törökülésbe kuckózom magam és csendben mosolygok, hogy ez az én búvóhelyem. Itt olyan világokba csöppenek, ahova csak meghívásos alapon lehet bejutni. Magamra húzom a pokrócot és nagyot kortyolok az öblös borospohárból. Elmerülök a tökéletességben és ráeszmélek, hogy nagy a csend. Csak az eső kopogását hallom. Elgondolkodom és rájövök, hogy igazából mindig ezt akartam. Szembe menni az elvárásokkal. Megmutatni, hogy így is boldogulok. Sőt, így boldogulok igazán. Túl határozott vagyok ahhoz, hogy elismerjem a régi korok nagy igazságait.

Arra ébredek  fel, hogy fázom. Elállt az eső, lehűlt a levegő, lecsúszott a pokróc a lábamról és kialudtak a fények. 

Késleltetett katarzis

Egy újabb álmom teljesült. Hihetetlen, de az utóbbi fél évben nagyon jó vagyok önmegvalósításból. Kár, hogy ezt általában utólag tudatosítom. Például azt is most fogtam föl, hogy az utóbbi fél évben milyen jó voltam önmegvalósításból. Csupa drímskamtrú pillanat. …amiket utólag élek át igazán.
Késleltetett katarzis.
Ez lett az egyik kedvenc szókapcsolatom, amivel tökéletesen illusztrálhatom, hogyan is viszonyulok a (nem mindennapi) örömökhöz. Igyekszem minden pillanatot úgy megélni, mintha ez lenne az első és az utolsó az életemben. Ártatlan csodálkozással, bevégeztetett vággyal, zabolázatlan lelkesedéssel.
Például tegnap, amikor az elhagyatott utcán sétálva felnéztem az égre és egy északi falucskában éreztem magam. Vagy amikor a színes szélfogókban elmerülve átadom a kormányt a robotpilótának és azt sem tudom, hogy értem célba. Meg amikor a paraméterek hallgatása helyett a kockákat számoltam a macska hasán.
...És azt hiszem, hogy ez mindig sikerül. Pedig nem. Mert van, hogy később jön a Pillanat. A felismerés, amikor egy lélegzetvétel erejéig kihagy az ütő, fejemben angyali kórusok zengnek és koponyám körül sárgásfehér fény gyúlik. Igen, egyfajta megvilágosodás ez, ami még szebbé teszi az élményt.

Késleltetett katarzis… az örökké szaladók ambróziája.

Mosoly

Nyugtalanul indult a nap. Teljesen elfelejtettem már, hogy mennyire érzékeny tudok lenni. Legszívesebben Csipkerózsikaként ágyban maradnék és aludnék…mondjuk,az idők végezetéig. Vagy ameddig föl nem ébreszt valaki.
Napközben sem jobb. Az úton azon gondolkodom, hogy a mosoly hiányzott, az önfeledt nevetés elűzhette volna a felhőket. Aztán jön a mosoly és a nevetés, de még mindig szürke az ég. Egy mondat motoszkál az agyamban: szeretünk félni. Nemhagy békén és hiába próbálom magamban cáfolni, nem megy. Megpróbálom applikálni, de az sem hozza meg a várt eredményt. Elfelejteném, de míg nem helyezem el az elképzeléseim szerint, képtelen vagyok szabadulni tőle.
Semmire sem vágyom jobban, mint egy nyugodt, meleg fényben úszó szobára, vastag pokrócra. Kamillateával a kezemben megfeledkeznék az élet gondjairól… a fenét, magáról az életről feledkeznék meg és teljes egészben átadnám magam a létnek.

Helyette kamillateát főzök és leülök a gép elé, hogy egy újabb álmom váltsam valóra. És cinkos mosoly villan meg az ablakból bámuló tükörkép arcán. 

Szemszavak

A szemszavak elárulnak (Magashegyi Underground után szabadon). Huncut dolog ez a mi szemünk. Gyakran olyan dolgokat szűr le a valóságból, amik megbontják a benti rendet. Néha csodálatosan kiszínezik a körülöttünk levő világot. Színes leveleket rajzolnak a fákra, bonyolult pókhálót a fűszálak köré, négylevelű lóherét egy háromlevelű erdőbe.

Leszállok a vonatról, bejárom a várost. Ugyanazokat a dolgokat látom, amiket mindenki más. De nekem az utca egy levelekből kirakott mágikus ösvény, a kirakat mintha kaput nyitna egy másik dimenzióba, a kávézó pedig a paradicsom. Ők is ezeket látják, csak a saját szemükön keresztül, más színekben, más asszociációkkal.

Imádom azt a helyet, az illatokat, a színeket, a bútorokat. Csak bámulok magam elé, mielőtt felnyitom a gépet. Egy percet kérek még a paradicsomi állapotból, nem vagyok hajlandó kizökkeni. Aztán mégis sikerül. Gyorsan végzek, hogy utána újra pofon csapjon ez a kávé és szőnyeg illatú mámor.

Fizetek és mintha a saját szemem nézne rám. Ugyanazt a szikrát látom. Ő is biztos szeret itt.

A szemünk állítólag nem hazudik, sőt, a szemszavak elárulnak. Pedig nem. Mindenki azt látja, amit látni akar. Nem tudjuk meg, mit lát a másik, csak ha kérdezünk. De előtte érdemes elgondolkodni azon, hogy valóban akarjuk-e a választ.

Lángok

Van az úgy, hogy minden igazol. Nem győzök szamárfüleket hajtogatni a sokat látott könyv sarkaira. Márai mintha az agyam legmélyebb bugyraiból halászná elő a gondolatokat és olyan formába önti őket, hogy kacajjal nyelem vissza a gombócot a torkomba.
Kint tüzek gyúlnak. Ki a gazt égeti, mert a fény alatt van a legnagyobb árnyék, mások a legsötétebb helyeket igyekeznek kivilágítani. Az egyik láng lassan lobban. Újságpapírral kell rásegíteni, hogy jobban égjen. A másik azonnal megperzsel és égett szövet illata mosódik a puskapor csípős szaga mellé. Van olyan is, ami először csak pislákol, majd szép lángot növeszt, de mire a helyére teszed, megint alig ég a kanóc és ringatni kell, tenyérrel árnyékot tartani és várni, hátha egy kis idő után újra táncra perdül a lángnyelv a kezünkben.
Megvárom a sötétedést, hogy kiürüljön a környék. Csak akkor megyek ki abban bízva, hogy én is megtanulhatom a táncot járó tüzek lépését ott, ahol időtlen idők óta lángok gyúlnak.