Év

Kevés csodálatosabb dolog van a nyári égboltnál. Sokan sokféleképpen leírták már, szerintük miért kihagyhatatlan, léleképítő és ajánlott a nyáron éjjel kint ücsörögni. Egy pohár portóival, egy maréknyi szentimentalizmussal, vagy épp egy léleknyi optimizmussal bámulni az eget. Persze, a legjobb, ha a pohár, a kéz és a lélek is teli van.

Közel egy éve próbáltam az égig nyújtózni, elérni, belemarkolni, benne lebegni. És még mindig itt van fölöttem. Mert a csillagok állnak, csak mi megyünk. És a Milky Way csomagolása állítólag nem jelent belépőt a galaxisok közé.

Nyújtóztam, kitártam a tenyerem, belehuppantam és korábban elérhetetlennek tűnő magasságokba értem. Naplementéket néztem, tetőpanorámán ámultam, hagytam, hogy szabálytalan legyen, az, aminek nem kellenek előírások, kerekekkel növesztettem szárnyakat, mosollyal bontottam falakat.

És tovább baktatok, mint aki telhetetlen és elégedetlen. Pedig épp az ellenkezője visz mindig felfelé.