Hintagyag

Játékosan csillog a sár a tél végi napfényben. Még nem ragadós masszaként állja a dolgukra igyekvők útját. A Máglya agyagemberét juttatja eszembe, elvarázsolva bámulom az alakítható anyagot. A felszíne gyúrható, lejjebb viszont még tart a kemény fagy.

Még nem elég a napsugár ahhoz, hogy felengedjen, mire a rigó beénekel, addigra a föld is kifekszi a fagyot. Kemény talajból ragadós sár, majd zöldellő pázsit lesz.

Estére sem hagy alább a szemek gyermeki csillogása, a váratlan feladatok sem halványítják el az újdonság fényét. Hihetetlenül természetes megbízni a végtagokban, a szövet oltalmában, a világ változatos állandóságában.

Levegővétellel hintázok, elringat az elmém.

Holnap

Fáról felkúszó indaként tekerednek az új feladatok a hinta kötelére. Visszafognák a hitázó lendületét, erőlködve próbálom visszanyerni a szabadságot, mégsem mozdulok a futva érkező segítség nélkül. Már tudom, hogy nemcsak a futó fedez fel minden nap más távlatokat, új lendületre kapva, a feladatokat letudva én is megint csillogó szemmel kémlelem a valóságot. Kiszínezik a hétköznapokat a kedves szavak, a mosolygó tekintetek, a játékos víztócsák. Melengeti a hátamat a napsugár, mások sikereinek örülve, mérgeiket feloldva, vicceiket megértve indulok el a mindennapok nyomvonala mentén, hogy az útról letérve újabb csodák csendje ébresszen reggelente.

Nappal is gyönyörködtet az éjjel látott varázslat, ma is elragad a tegnapi mámor. Még felhőkbe burkolózik a holnapi öröm.