Azt hittem, már
csak emlék marad. Édes emlék, amit megszépít az idő. Gyerekkorom tükörcserepeiről
visszatükröződő fehérség.
Vártam már. Nagyon
régóta vártam. Talán nem is tudatosítottam, mennyire. Féltem, hogy ha eljön,
olyan lesz, mint egy beteljesült álom. Ami nem álom már, mert elveszik a
valóság zegzugaiban. Alkalmazkodik a környezethez, lecsiszolódik és mattba vált
a magas fénye.
Annyira természetes
volt, amikor először megláttam. Nem öntött el az eufória. Tudtam, hogy havat hoz a tél.
Apró csillámok
cikáznak az utcai lámpa fényében. Újra és újra elbűvöl a látvány. Baktatok a
hóban és látom szembejönni a mosolygó, piros pozsgás arcokat. Úgy érzem,
boldogabbak, mint korábban. Boldogabbak, mint karácsonykor.
Megdobban a
szívem, amikor tudatosítom, milyen puha és varázslatos ez a fehér lepel. Mennyi
minden elfér alatta. Akár egy plüss ágytakaró, ami elfedi a gyűrött lepedőt.
Táncolok, egy
keringő elegáns lépéseit járom a hóban. Nem hagy nyomot a lábam, mert még
véletlenül sem érintem a talajt. A leheletem sem gomolyog a sál alól, mert
nincs szükség már lélegzetvételre. Talán a szívem sem moccan, ellazulnak az
izmok, átjár a szentség.
(Nagy levegőt
veszek, elhallgat a zene, beindul a vérkeringés, koppannom kellene a fagyos
földön, de megtart ez a mágikus lepel. Lassan érek földet. Újra levegőt
veszek, érzem az újesztendő lehetőségeit, kihívásait, változásait. Tudom, hogy
jó úton járok.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése