Homály

Estére elnehezednek a szemhéjak, mintha ólomcseppek ülnének a szempillák végén. Pedig igazából csak a hintázó homlokán lecsapódott köd apró patakjai érnek révbe a szemhéjon. Kellemesen hűsít a késő őszi kora reggelek csípős hidege. Átjár, és friss levegőt hoz a véráramba.

Apró ajándékként dédelgetem a kavicsok között talált kristályt. Álmomban is rácsodálkoztam, hogy miért került elém a kitaposott ösvény közepén, ha semmi keresnivalónk nincs arra. Élvezem az úttalan utakat, a tükörbe nézve is inkább térképet látok. Követem a mosoly barázdáit, én így művelem a talajt. Lendülettel, olykor egy árok előtt nagyobbat dobbantva, a sekély részek felett óvatosan áthaladva, néha elásott kincsre, máskor régi gyökérre akadva, ékszerként használt iránytűvel a kezemben járom be a léthomályt.

Nem tudom, mit látnak mások. Elképzelni sem merem, hogy hogyan lehetne másként. Hálásan kacagok a figyelmeztetéseken. Kizárt dolog, hogy csak a szerencsén múlna. Régen nem értettem, a tollakat, ma hasznukat veszem a mindennapokban. Jobban nem vigyázhatnának rám, de a hintázó éneke is csak a hamis hangoktól válik egyre tisztábbá.