Minden
tökéletesen indult. Tegnap este még pontos ütemtervvel vágtam neki a napnak.
Annyira pontossal, amennyire kedvem volt igazodni a programhoz. Majd sodródok,
gondoltam, abban mindig jó vagyok.
Időben csörgött
az ébresztő, csak tíz percre vágytam még, hogy aztán energikusan belevessem
magam a csallóközi piros betűs nap fergetegébe. Egy óra múlva kialudva nyúltam
a telefonért. Agyvelőmbe hasított, hogy a tervezett idő töredéke alatt kell
lezavarnom a készülődést. A „Nincs egy göncöm se!” gondolatnak ideje sem volt
arra, hogy átsuhanjon ébredező elmémen. Meglepő nyugodtsággal kaptam magamra
mindent. „Itt lehetetlen elkésni” – mantráztam útközben, amikor esély sem volt
arra, hogy az általam diktált sebességgel haladjak.
Mégis
összejött. Igen, bár még mindig nem hiszem el, de igazából valóban teljesen
természetes volt, hogy nem késhetek el. Statisztaként vegyültem el az öltönyös,
kamerás, mikrofonos emberek között. Önmagam helyett egy árnyékot küldtem a
harcmezőre. Minden az arcára van írva.
Az első kávé
rántott vissza a valóságba. Úgy hatott rám a koffein, mint egy pohár jeges víz
a napon pilledező kisiskolásra. Magnézium a szájba és véletlenül az üvegbe,
újabb kávé a napon, önfeledt nevetés és őszinte érdeklődés. Majd futás tovább,
mert még mindig nincs vége.
Megtalálom a
földi paradicsomot, terasz, rigófütty, áramforrás és egy szusszanatnyi idő.
Kezet fogunk,
mosolyog, rám néz, beszél, bólogatok, vége. Írok, szelektálok, csatolok,
küldöm. Vége.
Tíz óra és a
frizura még mindig tökéletes. Úgy érzem magam, mintha nem mozdultam volna ki a
szoba félhomályából, az elmém lemaradt a felfoghatatlan rohanásban. Talán az
automatikusan adagolt adrenalin rántott át egy párhuzamos valóságba, ahol
magától értetődő, hogy nincs megállás. Mindent lehet fokozni.
„Gratulálok”
– mondja mama és zavartan mosolyogva gondolok vissza a műszakra.
Holnap egy
újabb kihívás, nem hagyhatom itthon az okos szemüveget. Minden fokozható
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése