Zajra ébredek. Súrlódnának
a valósággal a nesztelenül suhanó percek, megvalósíthatatlan kívánságot
teljesít az óramutató. Mesebeli tájat lát a szem, összeolvadnak a fák a köddel,
a köd a sötéttel, az út az árokkal. Nem kellenek árnyékok, sem színek, a
retinába ég a vakító fehérség. Aludnék, inkább álmodom. Azt, hogy nem fáj az
ébredés, azt, hogy nem bánt a dugó, azt, hogy nem nyűg az út. Azt is, hogy
olvad a mosoly a fagyon, egymásra rakódnak az emlékek. Távolinak tűnik a tegnap
és közelinek a tavalyi év. Az álomban maguktól születnek meg a döntések. Nem
elhallgatott igenek és ki nem mondott nemek jelzik az ösvényt, hanem az út
mutatja a lehetőségeket.
Álmot élek. Csendes
szobában ragyognak a csillagok, meleg a takaró, szállingózik a hó.
Az sem baj, ha felkel a nap.
Egy ember biztosan van, aki melletted áll. Érti a hajnali ébredések fájdalmát és tudja, ismeri azok értelmét. Mert végigcsinálta. Minden nap hálás vagyok azért, ahogy visszaköszönsz bennem. Ha volna húgocskám..... pont ilyennek képzelném. :)
VálaszTörlésAnnyira köszönöm! :)
VálaszTörlésEgy újabb fajos ébredés, de közben vigyorgok, mert van egy nővérem, aki egyfenekű dobot ver a tűz mellett.