Ámítás

Meggyötörten ült az íróasztal mögött. Hiába minden igyekezet, megint nem jött be a számítása. Az eredmény tovább erősítette benne a meggyőződést, hogy ez a világ pusztulásra van ítélve. Pedig felcsillant a remény. Kíváncsi szemei szikrázva szelték át a májusi esőcsepekkek által elmosott valóságot. De hiába, ő sem érti. Még a kérdést is megfelelte, őt is meghallgatta. És mégsem érti. Igazából már nem lepődött meg, szégyenlősen elmosolyodik, amikor eszébe jut, hogy azt hitte, hogy most majd sikerül, újra megmutatja. Becézgetné, csiszolná, marasztalná, mégsem fogad szót, de visszavárja.

Prizmaként törik meg az esőcseppek a kíváncsiságot, egy újabb előre lejátszott menetben állok kötélnek. Tudom, mit várok és tudom, mit várnak tőlem. Számító szerkezetként elemzem a valóságot, úgy érzem, többet adhattam a várnál. Kiállok az esőre, hogy lemossa rólam a szűkülő szobák szennyét, segítsen levedleni az álértelmet és újra bevenni a bal kanyart, hogy kiérhessek a végtelen országútra.

Nem hagy aludni a gondolat, hogy többet is adhattam volna. Álmatlanul pislogok a párnán, újra a már majdnem elfeledett játékot kezdem el. Lázadást szít a sötétség, a szabadság ízét érzem a számban és mosollyal nyugtázom, hogy nem az én vállam nyomja a világ gondja. A bárányok jó esztendőt ígértek, segítséget is kapok. Igaz, a tavasz már állítólag rég elkezdődött, de nálam még tegnap karácsony volt.