Puha takaróba
burkol az álmos novemberi hajnal eseménytelensége. Felveszem a hajnalban futók
lendületét. Az eltökéltséget látva mosoly szalad át az arcomon, talán nekik is
erőt ad a további táv leküzdéséhez, ihletet az esőzenéhez, szenvedélyt a tócsák
nem kikerüléséhez. Mintha elsatírozták volna a várost, elvesztek a kontúrok. A kávésbögre
foltja az egyetlen szilárd pont. Lenyűgöz az egyhangúság gyönyörűsége.
Estére forralt
bor helyett mégis megvalósult álmok illata járja át a szobát. Még a hintázót is
meglepi, hogy néha csak kicsit oldalra kell fordítani a fejet és láthatóvá
válnak a lehetőségek, amelyek mesehősökként bújnak meg a mindennapok csodálatos
platánjai mögött. Hirtelen elillannak a korábbi kételyek, nincs más, csak az
igen. Hezitálás helyett újra útnak indulnak az ujjak a billentyűzeten. Rég
látott helyeken barangolnak a gondolatok.
Újraeszmélés,
körforgás, ismétlődés. Nincs más lehetőség, mint megint rábólintani. Lehet ennél
szebb, lehet ennél jobb? Nem akarom elhinni, hogy igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése