2017. augusztus 17., csütörtök

Hullám

Magasba lendült a hinta, a virágok indái ölelik a köteleket, egyre nagyobb a talaj és lábak közötti távolság. Közelebb az égbolt. Perzselő nap érleli a gyümölcsöket. Ha nem tudnak elszakadni, akkor ugyanaz a napfény éget barna foltot a húsba, hiábavaló a fáradozás, selejtté válik az eredmény.

Emlékképeken alapuló kósza képzetek és légből kapott fogadalmak oldódnak fel a napfényben. Meleg szellő vinné tova az elme korlátait. Nyikorogva mozdulnak a rozsdásodó csövek, szimfóniába érik a fogcsikorgatásuk.

Mint a kottán dallam helyett sötét foltokat látó amatőr keze. Hiába fogná le a húrokat, csalná elő a legkedvesebb dallamot, mégis fájdalmasan jajdul a hegedű.

Pillanatokból áll össze a kép. Kimerevítve kívánatos a gyümölcs, érzelmek festik színesre az emlékképeket, dallam helyett a szépen lefogott hangok sokasága csiklandozza a fület.


Láthatatlan a hullámok rezdülése.

2017. augusztus 9., szerda

Csillagtakaró

Megnyújtja a hőség a hinta kötelét. Felkapom a lábam, hogy ne szántsa fel a naplementében fürdő földek horizontját. Paradicsomi fények festik meg a látóhatárt, tücsökzene támasztja alá az augusztusi égboltot. Különben rám omolnának a csillagok. Sárgán- és fehéren fénylő pöttyökkel tarkított sötét takaróba burkolna az éj. Csend, hűvös, beletörődés szőne takarót a sokat járt lábak és az irodát cipelő vállak közé.

Csillagfényes takaró helyett hápogástól hangos, betűmintás posztót terítek magamra. Édes harcot vívok az ellenállással, ragasztott helyett ragadós mosolyt hordva csobbanok a rengetegbe. Ahol mandalaként tekeregnek a mondatok, hűsítő záport rajzolnak a vesszők és szimfónia árad a telefonvonal túloldaláról.


Szeretemhely a világ, mégis merengve bámulom a hullócsillagot.


2017. július 26., szerda

Nyomás

Súlyos csillagok tarkítják a nyári eget. Mintha égi létüket megunva a halandók közé vágyna megannyi fénygömb. Szigetel a sötétség, elnyomja a világ zaját, a gondolatok moraját. Továbbáll az álom a fények bűvöletében.

Hintázva más a világ, összemosódnak a történések, lecsiszolja a lendület az éleket. Kölcsönbe kapott bölcsességgel borogatok.

Dinnye illatú kacajok, kávé zamatából kirajzolódó emlékek, nehéz vörösbor ízű gondolatok népesítik be az ég és a föld közötti egyre sűrűbb teret. A füst indái kötik össze a horizontokat.

A billentyűk fáradtságában értelmet, kusza képekben megoldást találva vetem magam a csillogó takaró alá.


2017. július 20., csütörtök

Törzshelyen

Édes vörösbor ízével csábít a szabad ég alá a sötét. Régi égi rajzok képét várva foglalom el a törzshelyet. Átalakul a várakozás, felhők takarják el a kusza képeket, csak két csillag látványában merülhet el a hintázó. Hirtelen belekap a szél a kötélbe, az elmúlt napok porát veti arcomba a légáram. Ijesztő árnyakat rajzol a cseresznye lombja.

Kuszál, kócol, cirógat, játszik a szél. Cinkos mosolyt rajzol az arcra, kacagva leng a hinta. Felüdülést hoz a szél, nyugodtabb napokat sejtetnek a felhők, izzadtság helyett esőcseppek rajzolnak majd képeket.


Mellőzi a ritmust az éretlen szilva kopogása, helyette a szív zenél ütemesen. Szélnek eresztem a kérdéseket, a por szövi tovább a terveket.

Nyári esték magányában mindig magamra lelek.

2017. július 11., kedd

Körvonalak

Feloldja a hőség a lét szilárd körvonalait. Pajkos árnyakat vet a gőz a szelíd mindennapokra. Lágy eső hűti le a hinta felforrósodott deszkáit, lángként táncol a szoknya a hajnali szélben. Kivirágoznak a korábban kérdőjelekként tekergő indák, egyszer beérnek az illatos válaszok.

Nem törik meg a napfény a tó vizén, az orromig ér a fáradt napsugár. Újraszíneződnek az egykori izgalmak. Diadalként tetszeleg a néhány órás emlék.

Állva hintázva, magasba nyújtózva, a bőrt szellőztetve végtelen erdők fái közt szaladva keresem az álmok telét.

Mosoly ragasztás helyett elégedettséget varázsol az arcra az őszi barack idegesítően lecsurgó leve.


Boldoggá nézni, széppé gondolni, érthetően közölni, eleget tenni.

2017. június 26., hétfő

Nyár

Öntudatlanul visznek előre a lábak, elvarázsol a város zsongása. Ismerősen ismeretlen arcok soksága keresztezi az utam. A változás állandósága teremt új tereket. Az elme irama visz előre az úton, lejtőből emelkedő, akadályból kapaszkodó lesz. Pillanatok odázzák el a kérdéseket.

 A hintából kiszállva nehéz a földön járni. Kitart a lendület, nem engednek az elemek. Macskakőről macskakőre rakom a lábam, máséból a másikéba a kezem, billentyűről billentyűre az ujjaim.


És látok mosolyt, rohanást, port és tüzet. Ő betűket és ragyogó csillagot. A Hold sarlójáról lábat lógatva csodálom a világot. Tovább hiszem, hogy minden jó.


2017. május 24., szerda

Összeér

Elemi erők hajtják a hintát, régóta állandó a lendület. Lábaim helyett a gondolatok irányítanak, a körülmények adnak jó szelet. Hajam a vitorla, gondolatokat kócol a fuvallat. Öltöztet a libabőr.

Zenélnek a láncok, hangjegyeken lóg a világ, nem nyikorog, nem zörög, hanem lágy eső és felszálló köd dallamára ébred, rigóénekbe vegyülő mennydörgésre fekszik, élményszagú szuszogásra álmodik.

Van, hogy a véráram hajtja, a lüktetés adja a sebességet, az összeszoruló torokból kiáramló levegő lendíti feljebb.


Oda, ahol minden összeér. Ízelítőt ad az értelemből, mielőtt újra máshonnan láttatná a világot.