Szaladás

Kamillatea gőzében fürdik a horizont, sosem látott hegyek rajzolják be a látóhatárt. A lemenő nap vörösében saját tengelye körül táncol a látható és láthatatlan világ.

Egy darab anyagba vetem a hitem. A föld fölött tekeregve térdelek a semmibe. Alábukok és a fordított világ sem rejt veszedelmet. Nyugtalanabb az álom az ébrenlétnél, a vakságtól felborzolódik a tarkón a szőr.

Hintában ülve nem érnek el a kérdések, nagyobb élmény a lendület a válaszkeresésnél. Gondolatok helyett az emlékek szőtte hálóra bízom magam. Edzésben van az elme, a csökkenő sebesség sem szab gátat a gondolatvirágoknak, csak talán másfele nyúlnak. Olyanok, mint a kései fecskék, akik bohém módjára élvezik a napsugarakat. Új értelmet nyer a tudatlanok boldogsága.

A hinta sem mutat más lehetőséget. A mosoly a valódi fegyver, a mámor a felkészülés, az elégedettség a célszalag. Azt átszakítva mégis újabb körbe hajszol a lendület, nem futok a cél után, hisz velem együtt szalad.

Próba

Könnyű megszokni a hintaélményt. Van, hogy bújócskázik a lendület. Kacagva álcázza magát virágnak, szélnek, élménynek, magától értetődő eredménynek. Lappangó boldogság tünetei festik ragyogóvá az arcot. Az őszi szelek máshogy ringatják a hintát, új tervek körvonalai fénylenek az égen, egyenes lábbal felfelé nyújtózva más távlatok jelennek meg a csillagok között.

Könnyű a test, laza izmok fonják körbe a csontokat, szárnyalni késztet a tiszta elme súlytalansága.

Visszanyújtózva, valahol az ég és a föld határán találom meg az egyensúlyt üres és teli, roham és lendület, vicsor és vigyor között.

Vár helyett vágyni, ámulás helyett álmodni, felfogás helyett érezni próbálok.

Hullám

Magasba lendült a hinta, a virágok indái ölelik a köteleket, egyre nagyobb a talaj és lábak közötti távolság. Közelebb az égbolt. Perzselő nap érleli a gyümölcsöket. Ha nem tudnak elszakadni, akkor ugyanaz a napfény éget barna foltot a húsba, hiábavaló a fáradozás, selejtté válik az eredmény.

Emlékképeken alapuló kósza képzetek és légből kapott fogadalmak oldódnak fel a napfényben. Meleg szellő vinné tova az elme korlátait. Nyikorogva mozdulnak a rozsdásodó csövek, szimfóniába érik a fogcsikorgatásuk.

Mint a kottán dallam helyett sötét foltokat látó amatőr keze. Hiába fogná le a húrokat, csalná elő a legkedvesebb dallamot, mégis fájdalmasan jajdul a hegedű.

Pillanatokból áll össze a kép. Kimerevítve kívánatos a gyümölcs, érzelmek festik színesre az emlékképeket, dallam helyett a szépen lefogott hangok sokasága csiklandozza a fület.

Láthatatlan a hullámok rezdülése.

Csillagtakaró

Megnyújtja a hőség a hinta kötelét. Felkapom a lábam, hogy ne szántsa fel a naplementében fürdő földek horizontját. Paradicsomi fények festik meg a látóhatárt, tücsökzene támasztja alá az augusztusi égboltot. Különben rám omolnának a csillagok. Sárgán- és fehéren fénylő pöttyökkel tarkított sötét takaróba burkolna az éj. Csend, hűvös, beletörődés szőne takarót a sokat járt lábak és az irodát cipelő vállak közé.

Csillagfényes takaró helyett hápogástól hangos, betűmintás posztót terítek magamra. Édes harcot vívok az ellenállással, ragasztott helyett ragadós mosolyt hordva csobbanok a rengetegbe. Ahol mandalaként tekeregnek a mondatok, hűsítő záport rajzolnak a vesszők és szimfónia árad a telefonvonal túloldaláról.

Szeretemhely a világ, mégis merengve bámulom a hullócsillagot.

Nyomás

Súlyos csillagok tarkítják a nyári eget. Mintha égi létüket megunva a halandók közé vágyna megannyi fénygömb. Szigetel a sötétség, elnyomja a világ zaját, a gondolatok moraját. Továbbáll az álom a fények bűvöletében.

Hintázva más a világ, összemosódnak a történések, lecsiszolja a lendület az éleket. Kölcsönbe kapott bölcsességgel borogatok.

Dinnye illatú kacajok, kávé zamatából kirajzolódó emlékek, nehéz vörösbor ízű gondolatok népesítik be az ég és a föld közötti egyre sűrűbb teret. A füst indái kötik össze a horizontokat.

A billentyűk fáradtságában értelmet, kusza képekben megoldást találva vetem magam a csillogó takaró alá.

Törzshelyen

Édes vörösbor ízével csábít a szabad ég alá a sötét. Régi égi rajzok képét várva foglalom el a törzshelyet. Átalakul a várakozás, felhők takarják el a kusza képeket, csak két csillag látványában merülhet el a hintázó. Hirtelen belekap a szél a kötélbe, az elmúlt napok porát veti arcomba a légáram. Ijesztő árnyakat rajzol a cseresznye lombja.

Kuszál, kócol, cirógat, játszik a szél. Cinkos mosolyt rajzol az arcra, kacagva leng a hinta. Felüdülést hoz a szél, nyugodtabb napokat sejtetnek a felhők, izzadtság helyett esőcseppek rajzolnak majd képeket.

Mellőzi a ritmust az éretlen szilva kopogása, helyette a szív zenél ütemesen. Szélnek eresztem a kérdéseket, a por szövi tovább a terveket.

Nyári esték magányában mindig magamra lelek.

Körvonalak

Feloldja a hőség a lét szilárd körvonalait. Pajkos árnyakat vet a gőz a szelíd mindennapokra. Lágy eső hűti le a hinta felforrósodott deszkáit, lángként táncol a szoknya a hajnali szélben. Kivirágoznak a korábban kérdőjelekként tekergő indák, egyszer beérnek az illatos válaszok.

Nem törik meg a napfény a tó vizén, az orromig ér a fáradt napsugár. Újraszíneződnek az egykori izgalmak. Diadalként tetszeleg a néhány órás emlék.

Állva hintázva, magasba nyújtózva, a bőrt szellőztetve végtelen erdők fái közt szaladva keresem az álmok telét.

Mosoly ragasztás helyett elégedettséget varázsol az arcra az őszi barack idegesítően lecsurgó leve.

Boldoggá nézni, széppé gondolni, érthetően közölni, eleget tenni.