Savként zubog le
a torkomon a sok kifogás. Érzem, ahogy marja a nyelőcsövem és arra készül, hogy
mindenemet átjárja a nemtehetemség. Nem engedek a nyomásnak, különös erőket
ébreszt bennem az intés. Hiszem, hogy megcsinálom azt, amitől mások óvva intenek.
Most nem ők vannak a színpadon, hanem enyém a terep. Én rendezem a
körülményeket, és az elhatározás mérhetetlen energiával tölt fel. Kis lépés az
emberiségnek, de nagy lépés nekem. Várom a kihívásokat, vörös posztóval megyek
eléjük, hogy méltóképp üdvözöljem őket a pavilonban. Kijár a kölcsönös
tisztelet, de legbelül tudom, hogy legyőzhetetlen vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése