Úgy kavarognak a
fejemben a gondolatok, mint a viharfelhők a kora őszi égen. Mégsem figyelem a
táncukat, nem feledkezek bele az eső és a napsugarak játékos küzdelmébe. A jövő
zenéjét hallom a fülhallgatóból, édesen altat a dallam. Majd nagyot fordul a
világ, felgyorsul a tánc és a színeket fürkészve vetem bele magam a következő menetbe. Giccses filmrészletbe rendeződik a táj. Ha nem látnám, nem hinném, hogy
ennyire gyönyörű, amikor a napfény töri meg a szélvédőre csapódó esőcseppek
sodrását. A szivárványok vibráló színeitől transzba esik a tétova lélek. Hirtelen
felszabadítóvá vált a mennydörgés, energiává alakítom a vihar nyomasztó
szürkeségét, életerővé a ragyogó napsugarat. Önfeledten kacagok bele a
szivárványba. Nem nézem már az álmokkal kirakott, ismerős ösvényt,
felfedezetlen utakra csábít az örökmozgó naivitás. Sejtem, hogy milyen a Paradicsomban.
Jó belefeledkezni
az életbe, mások gondolataitól nem megmérgezve ellenállni a nemtehetemség
körforgásának. Most nem jelent hátrányt kimaradni a körből, mámorító a másság, bátorító
a nevetés, megnyugtató a láthatatlan kezek vállveregetése.
Minta megállt
volna az idő a vázában, de mit ér a rózsa, ha nem tud kinyílni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése