Úton

Egy árnyat látok a ködbe burkolózva. Automatikusan lassítok és megállok az út szélén, belülről nyitom ki az ajtót. Nem szól, mikor beül. Csendben megyünk tovább. Nem nyomasztó a szótlanság, felszabadít, hogy nem érzek késztetést a beszédre.

Dombokba vált a síkság, egyre nagyobb kanyarokat teszünk meg, hogy elérjük a szerpentineket. Már látom a csillagot, lassan kitisztul az ég. Még mindig nem beszélünk, mégis olyan, mintha megnyitották volna a szelepet. A zenével együtt áramlanak az alaktalan szavak. Le kellene tekernem az ablakot, hogy legyen elég hely, de nem akarom megbontani az idillt.

A hegytetőről minden más: apró ékszerdoboz alkatrészeinek gondosan kiépített hálózata. Mindennek megvan a helye és ideje. Látszólag mindenki tudja, mikor merre induljon.

Bódítóan hat a friss levegő. Maradnék, mert nem húz már a mélység. Eleget láttam, gondolom. Inkább a madarakkal tartok.

Mégsem indulok el. Félek, hogy mi lesz veled, ha a világ tetején hagylak. Hogy találsz majd vissza? Elviszlek az első kereszteződésig. Innen már hazajutsz. Tiszta lelkiismerettel húzódok félre, várom, hogy kiszállj, de sehol sem talállak.

Hazafelé jót kacagok, felszabadultan énekelek, belevetem magam a ködös éjszakába és tovább követem a csillagot, bízom benne, hogy hazavezet.