Kaméleon

Október vége van. Hihetetlen, hogy ezt minimális gondolkodási idő után le tudom írni. Nekem ugyanis hónapok óta szeptember eleje van.

De már látom, ahogy színesednek a levelek és velük együtt én is. Olyan vagyok, mint az aranyeső hulló levele, ami a száránál zöld, a hátulján bordóba hajlik, elöl pedig sárgán tündököl és mindig mást mutat a világnak. Attól függően, hogy forgatja a szél.

Csörög a telefon, néhány percig mosolygó titkárnő vagyok, aki bárkit útbaigazít. Én telefonálok, búgó hangon egyeztetek. Kávéért megyek, vigyorgó kislány vagyok. Visszaülök a géphez és grafománként föl sem állok addig, míg nem mentem el az anyagot. Kimozdulok. Már vártalak, mondja. Tudom, válaszolom. Azért jöttem, mert a telefon sem bírja. A titokzatosság a legjobb álca, jót nevetek.
Kimért vagyok. Ha kell, kevésbé, de mindig annyira, hogy biztonságban érezzem magam és a levél sárgája még véletlenül se forduljon pirosba.

Aztán én vagyok, a kérdező, a nevető, az elgondolkodó. És élvezem. A széllel együtt fordulva kaméleonként váltogatom a színeim, de a levél mindig ugyanaz marad.

avaron

Legalább egy éve vártam erre a pillanatra.
És most, amikor a barna, a vörös és a sárga a fák helyett a talajra kerül, mélyet lélegzek és törtetően belegyalogolok. De nem menetelés ez. Finom, puha léptekkel sompolygok. Hagyom, hogy belefúródjon a cipőm orra az avarba. A bakancs vastag talpán keresztül is érzem a levelek erezetét a lábujjaimon. Az erek szinte belefurakodnak az ujjlenyomatomba.
Mellettem meg nem írt dolgozatokról, el nem végzett házimunkáról, lyukas kipufogóról beszélnek, de én most a levelek mocorgását hallgatom. És megyek, mint egy eszelős. Ahelyett, hogy a járdán maradnék, csak gyúrom ezt a mesebeli pázsitot.
Aztán hirtelen elfogy. Kiérek az aszfaltra és próbálom letörölni azt az elégedett mosolyt az arcomról, mert mégis emberek között vagyok, és mégsem vigyoroghatok olyan zavarodottan.
Nagy igyekezetem közben szembe jön valaki, akinek hasonló az arckifejezése. Találkozik a tekintet és kicsi életem végtelendarabos kirakójában egy újabb puzzle darab a helyére kerül.

Sárgarózsa

Már nyílik az a három rózsabimbó, amit tegnap megmentettem az udvarból a nagy hideg elől. Percekig tudom csodálni az őszi rózsákat. Sokkal ragyogóbbak, mint kora nyáron. Látszik rajtuk, hogy bölcsebbek lettek a néhány hónap alatt, valamit vesztettek a zsenge bájukból. Sokkal emberibbnek tűnnek, sokkal erősebbnek, határozottabbnak, és látni rajtuk a forróság érlelte, nap égette, hideg őszi harmat keltette harmóniát.
Bevallom, elgondolkoztam, hogy nem lenne-e jobb kint hagyni őket. A bokron mégis szebben mutatnak, mint szobahőmérsékleten vázába állítva. Itt nem lengeti őket a szél, nem süt rájuk a fáradt őszi napsugár.
Most mégis három rózsaszálon keresztül látom a valóságot, amikor kinézek az ablakon. Mennyi mindent behoztam ezzel a három szál rózsával? Néhány napig beragyogják a szobát, utána csak az emlékük marad. És a nyári hónapok emléke, a korai ébredések, a fülledt esték, az önfeledt lubickolások. Ez mind megmaradt, és ahogy rágondolok, érzem, hogy helyrebillen a mérleg. Nemcsak a rózsákat, hanem engem is érlelt a nyár.

vasárnapi

Bekuckózom magam a fotelba, ahol utoljára egy évvel ezelőtt olvastam. Akkor esett. Most csak néhány esőcsepp változtatja nyirkosra a levegőt . Nyomasztó vasárnap van. Valódi melankólia vesz körül, megmozdulni sincs kedvem, átadom magam a légnyomásnak, ami egyre jobban eltompítja a godolataim. Semmi nincs. Csak az ősz ízű kávé, a hétköznapi gondolatokat megörökítő könyv.
Gondolkodom, felidézem az eheti ködös reggelek emlékét. Amikor már az ágyban éreztem, hogy valami más kint. A dió is óvatosabban koppant az aszfalton. A köd minden zajt elnyelt. Teljesen más volt a reggel, vigyorogtam, örültem a nesztelen zajnak.

Mikor útnak indultam, még jobban mosolyogtam. Az őszi köd egy csoda, minden elveszíti szilárd körvonalait, a fák csak lebegnek a víz molekulái között.

Hívás jön, helyzet van. De nem hagyom, hogy kirángasson a melankóliából. Nincs kedvem híroldalakat bújni, információk után szaladni.
Vasárnap van. Noymasztó vasárnap, amikor a levegővétel is pihenés.

Kivándorló

Ma korán kezdődött az este. Akárhogy is, ősz van. Lassan begyűrűzik a mindennapokba, megérnek a falevelek, fázik az orr, a fül. De ezzel még ráérünk.
(Furcsa dolog ez az ősz. Örülök a színes faleveleknek, a csodálatos reggeli ködnek, a fázó lábujjaknak, a gomolygó leheletnek. Közben behúzódnék a sarokba, boroznék, teáznék, pokrócba és vastag zokniba öltöznék. Ugye, átjön a kettőség? A mindent átszövő áldott kettősség, amitől olyan kis esendő, határozatlan emberek tudunk lenni. Ősz van. Látszólag semmihez sincs kedvem, mégis olyan energiák dolgoznak bennem, amik nem engedik, hogy tétlenül álljak-üljek a valóság felett. )
Délután kivándoroltam és egész úton éreztem, hogy ma már korábban kell hazamenni. Nem lehet lemenni minden búvóhelyre, meglesni, hova vezetnek az ösvények, hogy néz ki közelről az a sok kék virág. Csak egy kicsit időztem az ismerős helyen. Ültem a folyóparton és figyeltem, hogy a sárguló levelek is Zimmer zenéjére kavarognak a víz felszínén.
Nem jajongott, nem busongott. Inkább kacarászva végigszaladt a tájon, mint egy színes papírsárkány. És én mentem volna utána, de mégsem tértem le az útról. (Najó, egy-egy kíváncsi kitérő belefért)
Tekertem tartva a tempót és az irányt. Néhányszor elhittem, hogy "...nem számít most semmi sem. Nincsen cél, hiába is képzelem." És belevigyorogtam a napba, ami egyre jobban átvilágít a ritkuló ágak között.
Az ágyban ülök, mellettem tea gőzölög, mellette a könyv. Csak az olvasólámpa világítja be a szürkületben fürdő szobát. Kezdődik. Még barátkozom az őszi esték gondolatával. De úgy érzem, jóban leszünk.