Van az úgy, hogy minden igazol. Nem győzök szamárfüleket hajtogatni a sokat látott könyv sarkaira. Márai mintha az agyam legmélyebb bugyraiból halászná elő a gondolatokat és olyan formába önti őket, hogy kacajjal nyelem vissza a gombócot a torkomba.
Kint tüzek gyúlnak. Ki a gazt égeti, mert a fény alatt van a legnagyobb árnyék, mások a legsötétebb helyeket igyekeznek kivilágítani. Az egyik láng lassan lobban. Újságpapírral kell rásegíteni, hogy jobban égjen. A másik azonnal megperzsel és égett szövet illata mosódik a puskapor csípős szaga mellé. Van olyan is, ami először csak pislákol, majd szép lángot növeszt, de mire a helyére teszed, megint alig ég a kanóc és ringatni kell, tenyérrel árnyékot tartani és várni, hátha egy kis idő után újra táncra perdül a lángnyelv a kezünkben.
Megvárom a sötétedést, hogy kiürüljön a környék. Csak akkor megyek ki abban bízva, hogy én is megtanulhatom a táncot járó tüzek lépését ott, ahol időtlen idők óta lángok gyúlnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése