Búvóhely

Kint zuhog az eső. Látom, ahogy apró patakokat rajzol az ablaküvegre és eltűnik a párkány alatt. Megtelik a hamutartó az erkélyen. Az esőcseppek koncentrikus köröket rajzolnak a vízbe és az sem állítja meg őket, hogy már nincs hová hullaniuk. Tudatlanul átveszik a korábban lehullott cseppek helyét.

Az ablakból nézem az akciófilmet. Egy magas támlájú fotelben ülök, mellettem kis asztalka. Épp a lámpa fér el rajta, a borospohár, a kávéscsésze, egy csomag zsebkendő és a könyv. Szép, keménykötésű, bordó darab. Örök igazságok vannak benne, amiken most csak átsuhanok. Mert leköt a kinti világ, az eső és az utca fénye. Félhomályba borul a szoba olvasósarka. Törökülésbe kuckózom magam és csendben mosolygok, hogy ez az én búvóhelyem. Itt olyan világokba csöppenek, ahova csak meghívásos alapon lehet bejutni. Magamra húzom a pokrócot és nagyot kortyolok az öblös borospohárból. Elmerülök a tökéletességben és ráeszmélek, hogy nagy a csend. Csak az eső kopogását hallom. Elgondolkodom és rájövök, hogy igazából mindig ezt akartam. Szembe menni az elvárásokkal. Megmutatni, hogy így is boldogulok. Sőt, így boldogulok igazán. Túl határozott vagyok ahhoz, hogy elismerjem a régi korok nagy igazságait.

Arra ébredek  fel, hogy fázom. Elállt az eső, lehűlt a levegő, lecsúszott a pokróc a lábamról és kialudtak a fények.