Kaméleon

Október vége van. Hihetetlen, hogy ezt minimális gondolkodási idő után le tudom írni. Nekem ugyanis hónapok óta szeptember eleje van.

De már látom, ahogy színesednek a levelek és velük együtt én is. Olyan vagyok, mint az aranyeső hulló levele, ami a száránál zöld, a hátulján bordóba hajlik, elöl pedig sárgán tündököl és mindig mást mutat a világnak. Attól függően, hogy forgatja a szél.

Csörög a telefon, néhány percig mosolygó titkárnő vagyok, aki bárkit útbaigazít. Én telefonálok, búgó hangon egyeztetek. Kávéért megyek, vigyorgó kislány vagyok. Visszaülök a géphez és grafománként föl sem állok addig, míg nem mentem el az anyagot. Kimozdulok. Már vártalak, mondja. Tudom, válaszolom. Azért jöttem, mert a telefon sem bírja. A titokzatosság a legjobb álca, jót nevetek.
Kimért vagyok. Ha kell, kevésbé, de mindig annyira, hogy biztonságban érezzem magam és a levél sárgája még véletlenül se forduljon pirosba.

Aztán én vagyok, a kérdező, a nevető, az elgondolkodó. És élvezem. A széllel együtt fordulva kaméleonként váltogatom a színeim, de a levél mindig ugyanaz marad.