A szemszavak
elárulnak (Magashegyi Underground után szabadon). Huncut dolog ez a mi szemünk.
Gyakran olyan dolgokat szűr le a valóságból, amik megbontják a benti rendet.
Néha csodálatosan kiszínezik a körülöttünk levő világot. Színes leveleket
rajzolnak a fákra, bonyolult pókhálót a fűszálak köré, négylevelű lóherét egy
háromlevelű erdőbe.
Leszállok a
vonatról, bejárom a várost. Ugyanazokat a dolgokat látom, amiket mindenki más.
De nekem az utca egy levelekből kirakott mágikus ösvény, a kirakat mintha kaput
nyitna egy másik dimenzióba, a kávézó pedig a paradicsom. Ők is ezeket látják,
csak a saját szemükön keresztül, más színekben, más asszociációkkal.
Imádom azt a
helyet, az illatokat, a színeket, a bútorokat. Csak bámulok magam elé, mielőtt
felnyitom a gépet. Egy percet kérek még a paradicsomi állapotból, nem vagyok
hajlandó kizökkeni. Aztán mégis sikerül. Gyorsan végzek, hogy utána újra pofon
csapjon ez a kávé és szőnyeg illatú mámor.
Fizetek és mintha
a saját szemem nézne rám. Ugyanazt a szikrát látom. Ő is biztos szeret itt.
A szemünk
állítólag nem hazudik, sőt, a szemszavak elárulnak. Pedig nem. Mindenki azt
látja, amit látni akar. Nem tudjuk meg, mit lát a másik, csak ha kérdezünk. De
előtte érdemes elgondolkodni azon, hogy valóban akarjuk-e a választ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése