Kivándorló

Ma korán kezdődött az este. Akárhogy is, ősz van. Lassan begyűrűzik a mindennapokba, megérnek a falevelek, fázik az orr, a fül. De ezzel még ráérünk.
(Furcsa dolog ez az ősz. Örülök a színes faleveleknek, a csodálatos reggeli ködnek, a fázó lábujjaknak, a gomolygó leheletnek. Közben behúzódnék a sarokba, boroznék, teáznék, pokrócba és vastag zokniba öltöznék. Ugye, átjön a kettőség? A mindent átszövő áldott kettősség, amitől olyan kis esendő, határozatlan emberek tudunk lenni. Ősz van. Látszólag semmihez sincs kedvem, mégis olyan energiák dolgoznak bennem, amik nem engedik, hogy tétlenül álljak-üljek a valóság felett. )
Délután kivándoroltam és egész úton éreztem, hogy ma már korábban kell hazamenni. Nem lehet lemenni minden búvóhelyre, meglesni, hova vezetnek az ösvények, hogy néz ki közelről az a sok kék virág. Csak egy kicsit időztem az ismerős helyen. Ültem a folyóparton és figyeltem, hogy a sárguló levelek is Zimmer zenéjére kavarognak a víz felszínén.
Nem jajongott, nem busongott. Inkább kacarászva végigszaladt a tájon, mint egy színes papírsárkány. És én mentem volna utána, de mégsem tértem le az útról. (Najó, egy-egy kíváncsi kitérő belefért)
Tekertem tartva a tempót és az irányt. Néhányszor elhittem, hogy "...nem számít most semmi sem. Nincsen cél, hiába is képzelem." És belevigyorogtam a napba, ami egyre jobban átvilágít a ritkuló ágak között.
Az ágyban ülök, mellettem tea gőzölög, mellette a könyv. Csak az olvasólámpa világítja be a szürkületben fürdő szobát. Kezdődik. Még barátkozom az őszi esték gondolatával. De úgy érzem, jóban leszünk.