Legalább egy éve vártam erre a pillanatra.
És most, amikor a barna, a vörös és a sárga a fák helyett a talajra kerül, mélyet lélegzek és törtetően belegyalogolok. De nem menetelés ez. Finom, puha léptekkel sompolygok. Hagyom, hogy belefúródjon a cipőm orra az avarba. A bakancs vastag talpán keresztül is érzem a levelek erezetét a lábujjaimon. Az erek szinte belefurakodnak az ujjlenyomatomba.
Mellettem meg nem írt dolgozatokról, el nem végzett házimunkáról, lyukas kipufogóról beszélnek, de én most a levelek mocorgását hallgatom. És megyek, mint egy eszelős. Ahelyett, hogy a járdán maradnék, csak gyúrom ezt a mesebeli pázsitot.
Aztán hirtelen elfogy. Kiérek az aszfaltra és próbálom letörölni azt az elégedett mosolyt az arcomról, mert mégis emberek között vagyok, és mégsem vigyoroghatok olyan zavarodottan.
Nagy igyekezetem közben szembe jön valaki, akinek hasonló az arckifejezése. Találkozik a tekintet és kicsi életem végtelendarabos kirakójában egy újabb puzzle darab a helyére kerül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése