Szívtakarítás

Ma van a szív világnapja - közli délelőtt a rádió. Eldöntöm, hogy én is teszek valamit a szívemért, úszni megyek.
Útközben gondolkodom, hogy vajon melyik értelmezésben szerepel a szív a világnapon: a biológiailag vett pumpa, ami nem hagy meghalni, vagy a szentimentális szív, ami életben tart?
Mire megfejteném, már a medence szélén állok és csobbanok. És hirtelen eltűnik a kérdés. Csak a víz alá-főlé merülő fejek maradnak, a karcsapások, a levegővétel. Egy, kettő, három, öt, hét, tíz. Beszív, kitár, visszahúz, kifúj.
Ez megy egy órán keresztül, és amikor újra a létrába kapaszkodok, akkor döbbenek rá, hogy nem oldottam meg a rejtélyt. Sőt, ami a legjobban meglep, több mint egy órán át semmit nem oldottam. Nem volt más, csak a víz, a levegő és az erő.
Kijövök, megszárítkozom, vigyorgok. Jól esett. Jobban, mint gondoltam volna. A szívem is biztos örül. A pumpa biztos, hisz megdolgoztattam. És a másik is, a szentimentális. Mert mindig jót tesz egy kis szívtakarítás.