Egyedül álltam amegállóban. Vártam a buszt, mert nem volt kedvem a gondolataimmal együtt gyalogolni. Eleredt az eső. Örültem, szeretem az esőt. Ahogy lecsurog az arcomon, eláztatja a táskáim és a ruhám. A víz mindent felold.
Azon ámultam, milyen kontrasztot nyújt a szürke városban a piros busz. Egy mozgó reklámfelület, melynek alig látni át az ablakán. Teli emberekkel, akik ugyanúgy bámulnak rám, mert hasonló ellentét lehetek a színtelen utcán. És akkor megláttalak. Te ültél ott az óriás betűk és a fényképezőgép objektíve között. Éreztem, hogy feláll a szőr a nyakamon. Éreztem a pillantásod és ez elég volt ahhoz, hogy nyakamba vegyem a várost és egyedül induljak el a zuhogó esőben.
Minden lépést imádtam. Pocsolyákat kerülgetve haladni a cél felé, ami most valóban elérhető és csak néhány száz méterre van. Annyira elemi és annyira kézzelfogható. Igen, erre volt szükségem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése