Workhard

Nehezen indult a nap, nem volt kedvem felkelni, sem gondolkodni, sem útnak indulni. Aztán mégis beültem a kocsiba. Már csukott szemmel is megtalálom a célt.

Odaértem. Beszélek a közeli boltosokkal. "Nincs itt semmilyen gond" - mondják. És én hiszek nekik. Az üzlet az üzlet és ők már rég nem lennének ott, ha bármi nem klappolna.

Átmegyek a parkolón. Ketten ülnek a lépcsőn. Egy szőke nő füzettel és egy sötéthajú srác telefonnal. Néznek, várják, hogy odamenjek. Odamegyek, bemutatkozom. Kiderül, hogy kollegina a szigetországból jött. Gugli barátunkkal próbálják leküzdeni a nyelvi akadályokat. Csatlakozom kicsit.
Már indulnék, mikor jön egy csoport. Kíváncsian néznek, lassan közeledek, kezemben diktafon és fényképezőgép. Komikusan veszélyes látvány lehetek. Szélesen mosolygok. Ők is. Kötelező kérdések után oroszra váltunk. Rájövök, hogy igazából a nevetés az egyezményes nyelv. Elmennek. Mosolyogva integetnek. Én is mennék.

Hasszán visszajön. Magyaráz, közben keresztet vet, ebből értem meg, hogy ő templomba menne. „Mikor lesz vasárnap a mise?” – kérdi félig szíriaiul, félig angolul. Ő szeretne templomba menni. Ő bakalár. Sokat tanult Szíriában, franciául is tud. De angolul épp nem. Segítenék, de tényleg nem tudom, mikor kezdődik a mise. Nem baj, mosolyog, megköszöni. „Hogy hívnak?” – kérdi. Éva vagyok. Rácsodálkozik. Ő Hasszán. Örültem, Hasszán. És mosolyogva megyünk a dolgunkra.

Szőke vagyok, nő vagyok, szoknyában, egyedül. És élek. Jobban, mint tegnap.