Köhögtem. Sálba bugyolálva vonultam keresztül a városon. Kerültem a tekinteteket. Senki ne lásson így. Beteg vagyok, de nem szeretek az lenni. Én nem vagyok egy gyenge nő, aki csak úgy megadja magát holmi meghűlésnek.
Az embereknek nem tűnt fölt. Régóta lehajtott fejjel járnak. Azt se vennék észre, ha egy század eleji zeppelin húzna el fölöttük. Max idegesen megigazítanák a hajuk.
Bevetődtem a kávézóba, a párnák közé, mert ott a legjobb. És a menta tea gőzében kémleltem a vendégeket. Volt minden. Hangos egyetemista lányok, bögrés sütit majszoló hipszterek, rozét kortyolgató egykori hipszterek, utolsó ötpercet élvező városi feleségek. És én. És körülöttem a Világ. És mosolyogtam. És kitisztult az orrom, elhomályosodott az elmém. Hátradőltem a kirakatban és élveztem, ahogy csobbanok az Élet óceánjában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése