Hiányzott. Alig vártam, hogy egy kis időm legyen és valamilyen ürüggyel felülhessek a vonatra, hogy lássam. A kávézót, a macskaköveket, a szökőkutat.
Nyakamba vettem hát a várost, ami néhány hónap szünet után elbűvölőbb volt, mint valaha. Hogy mi szép rajta? Mivel csavar az ujjai köré újra és újra? Mi az, ami miatt már most várom, hogy újra ott legyek?
A Kihívás.
Mosolyogva, szinte néhány milliméterrel a föld fölött járni. Így kerülgetni az elvegyülni nem hajlandó macskaköveket, törött járdaszegélyeket, üres kezű idegeneket.
És amikor valaki észreveszi és látod rajta, hogy nehezére esik értelmezni, miért rendeződik át az arca néhány tizedmásodpercre. Mert, bizony, elvigyorodik egy pillanatra. Lehet, anélkül, hogy tudna róla.
Vagy a másik, amikor szinte magadat látod szembe jönni. És nem bírod ki nevetés nélkül.
Keep smiling. Mert ha a városra mosolyogsz, a város is visszamosolyog rád.
Hogy ez milyen közhely... De mennyire igaz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése