Élmény

Reflexből próbálom kabócazenére fordítani a tücsökciripelést. Még idegennek tűnnek a csillagok, helyettük most a tűzijátékot képzelek. Az ablakban ülve hiányos a táj. Az utcai lámpa fénye nem ragyogja be az éjszakát és hiába várom a felkelő Holdat.

Más a levegő, máshogy ízlik a bor, más a nevetés és mások a színek. A tiszta ruhákkal együtt emlékekkel is megrakhatnám a ruhásszekrény polcát, de nem akaródzik raktározni. Inkább újraélni, százszor és százszor elmesélni, vonatban merengve felkacagni, egy-egy pillanatról asszociálni.

Láttam, megéltem, szerettem helyett látni, élni és szeretni.

És hallgatni, ahogy a parton kopogtatnak.

Éjszakát

Fáradtan is zakatol az agy. Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor már helyük és idejük sincs a gondolatoknak és mégis. Annyi mindenen dolgozhatnak, út, érzés, élet. Kétellyel megrakott csomagok sorakozhatnának a bejáratnál. Bizarr képzetek hajtogathatnák a nyugtalansággal bélelt ruhákat. Örökké békétlen elme szortírozhatná a fontosnak és haszontalannak tűnő holmikat.

És mégsem. Zakatol bár, de igazából türelmetlen. A kisgyerek lelkesedésével várja az indulást, és az öregek megnyugvásával az érkezést.

Már csak a nagyja vár, de most mégsem ez a neheze. Azon már túl van és a nyertesek magabiztosságával vág neki az útnak. A hétvége zajára alszik el, egósimogató emlékek húzzák rá a takarót.

Fények

Különös színekben pompázik a koraesti égbolt. Rózsás fények fokozzák az eufóriát. Az árnyékok eltakarják az út repedéseit és a gyümölccsel megrakott faágak fáradtan hajolnak rá a rozoga kerítésre. A pirkadat sem más, az álmos felhők mögül kibújó napsugarak mosolyt csalnak a fényt éppen csak szokni próbáló szemekbe. Minden nap elbűvöl valami újdonság, mosolyok és kedves szavak bontják a falak mállott tégláit. Új történeteket mesélnek az öregek és pókhálóként futnak össze a szálak. Annyira lepődök meg, amennyire a helyzet megkívánja, és emlékezetem tábláiba vésem a szavakat, mozdulatok. Feneketlen kútba gyűjtögetek.

Mindig azt halászom elő, amire épp szükségem van. Vagy csak felrakom a lábam a kút szélére és elégedetten tekintek körbe a tájon. Szép világot kreáltam, ahonnan gyönyörű a kilátás és az éjszaka is csodákat rejt.

A napnyugta fényében sütkérezve szememmel követem a fonalat. Mennyivel egyszerűbb lenne a világ, ha elhinnénk azt, amit tudunk. 

Lista

Megint az udvaron ülök, néhány nap szünet után újra fürkészhetem az eget. Sok nyár eltelt, mind mást hozott, tavaly, azelőtt és tíz éve is más gondolatok jártak a fejemben. Szépen alakult az út idáig. …hiszen hogyan máshogy alakulhatott volna. Tanítani kellene, milyen egyszerű megtalálni a jót.

Új kihívásokat rejtenek a mindennapok. Az én kerítésemet lehetőségekből rakták. Másnak talán keserű próba az, ami nekem szárnyalás. Vannak még kihívások és tudom, hogy vár még sok dreamscometrue pillanat. Gyűlnek a pipák, mégsem rövidül a lista. Nincsenek kész tervek, az alkalom szülje az élményeket, pillanatokból áll a bakancslistám.

Sok minden sokféleképpen alakult. Valóság lett az álom és álommá vált a valóság. A múlt nem lehet összehasonlítási alap, csak kiindulópont egy sikeres jövő felé.

Nem cserélnék szemüveget, elégedett vagyok a kilátással.

Ébredő

Fáj a korai ébresztő dallama, morcosan nézek a tükörbe, úgy, mintha egy ugyanolyan nap kezdődne. Lottónyereménynek fogom fel az öt perces egérutat, utána hagyom, hogy magával ragadjon az álmos indulás. Nekem pezsgést jelent a mindennapok szürkesége, a tízóraizó város elnyomott lüktetése, a portás fürkésző tekintete, a szőnyeg puhasága. Kihívás a telefon képernyőjén megjelenő idegen szám, a monitort beterítő szöveg és a piros lámpa fénye.

Mosolygok, amikor eszembe jut, hogy olykor egy félmondat is elég a világ felforgatásához. Nyitott szemmel látni, nyitott füllel hallani, kitárni, belépni, elfogadni, és ha úgy adódik, elengedni.

Megtoldottam a hinta kötelét. Hagyom, hogy egyre feljebb repítsen a lendület, vagy az, aki épp mögém áll azért, hogy meglökje a deszkadarabot. Estére a messzi távolba vész az ébresztőóra bosszantó zaja. Tudom hogy, mi az, ami lendületet ad a reggeli hunyorgáshoz és holnap újra mosolyt csal az álomkócos arcomra.

Várni

Súlyos felhők nyomják el a délutáni napsugarakat. A világ gondjaként nehezedik a vállamra a légnyomás. Olyan ez, mint a rég várt változás szele. Viharfelhők zavarják meg az idillien kéklő égboltot és zápor zúdul a tájra, hogy utána a hömpölygő víz által formált új utakon folyjék tovább az élet.

Még érzem a forró betont a lábam alatt, amikor a vállamon koppannak az első hideg esőcseppek. Csak állok a zivatarban, hagyom, hogy lemossa rólam az elmúlt hét kételyeit, meg nem hallott gondolatait, elképzelt visszajelzéseit. Megvárom, hogy a szél kifújja a koszt a csábítóan sötét kapualjakból. Néhány percig nem mozdul a levegő, csak az eső zuhog úgy, mintha legalább hetek óta várta volna ezt a pillanatot. Felemelt fejjel sétálok az autóhoz, a hajam, a ruhám, a lábam a táskám, mindenem vizes lett egy perc alatt. Gyermeki csintalanság villan a tükörben. Belül kicsit olyan, mintha rossz fát tettem volna a tűzre.

Eszembe jut, hogy egyedül magamnak tartozom felelősséggel a döntéseimért. Senki nem dorgál meg azért, ha boldog vagyok. A játékosság sosem veszhet ki a hétköznapok taposómalmának beállított láncreakciókból. Várni, elindulni és úton lenni is ugyanolyan élvezet.

Nemcsak azért kell táncolni az esőben, mert jól néz ki, hanem azért, mert jól esik.