A hirtelen jött
szél felborzolja a parti nádast. A napot már eltakarják a felhők, de a
levegőnek még senki nem szólt, hogy zivatar jön. Ugyanolyan forró, mint egy
órával ezelőtt. Az emberek lassan eszmélnek, hogy aztán gyorsan összepakolják a
felszerelést és meglógjanak a vihar elől.
Nem érzem a
nyugtalanságukat, nem érzem a villámok keltette feszültséget a távvezetékek
alatt. Nem akarok elmenni innen.
Fülledt az idő,
nem mozdul a levegő a folyóparton. Beszorul a szél a fák közé. Beborul az ég,
elered az eső. Átlátszó függöny ereszkedik a tájra, lassan áztatja a leveleket,
a ruhát és a földet. Élvezem. Nem akarok elmenni.
A városban
hirtelen jön a zápor. Végre kiürülnek a terek és mintha egy másik valóságba
kerülnék. Az eső lemossa az utca porát az erkélyen tündöklő virágokról,
megtisztítja a tereket, kifényezi a macskakövet, elnyomja a kanális szagát.
Vacogok a hirtelen jött hidegtől és a felemelő gyönyörtől, alig várom a buszt,
hogy az ablakából nézzem a szivárványt.
Ma kisütött a
nap. Annyian várták már a fényt, hogy végre megmutatta magát. Előtte sem esett,
csak a köd permetezte be az autó szélvédőjét. Átjár a nap ragyogása, de ez csak
sötétedés után tűnik föl. Nosztalgiázok az esők emlékein és azon tűnődöm, hogy
mennyi Pillanatot tudunk minél tovább megőrizni? Nem merülök bele a szakmai
fejtegetésbe. Tudom, hogy minden Pillanat véges és végtelen egyszerre. És kevés
felvillanyozóbb dolog van a pillanatnyi halhatatlanságnál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése