Mennydörgés vegyül a téli éjszakába. Színes szikrák
cikáznak a mínuszok között, mégsem kötik le a tekintetet. Csak néz, messze, maga
sem tudja, mit fürkész. De látja, hogy mi van a dombok mögött, mit takar a
kopár ágak törékeny takarója, a vízparti avar fagyos földje, a kesztyűtartók
mélysége. Mit rejtenek a szövetek, a szamárfülek, a jegyzetek. Kis noteszbe álomkócosan
belekarcolt jeligék. Régen féltve a szekrény tetejére feltett, most leporolt,
önmagukban ragyogó kis játékok.
Elveszik a látóhatár, lehetőségeket rejt a vakító köd. Szivárvány vegyül a fehérségbe, más szemek máshonnan mutatják meg
a világot. Cinkos mosoly villan a téridőn át.
Néhány sor ingat, majd ringat édes mámorba. Jégvirágok
futnak fel a hinta kötelén, üdítő nektárjukból mézet készít a képzelet.
Ezzel édesítem a játékot, élesítem a tekintetet,
olajozom az ajtókat, hintem fel az ösvényt, ápolom az elmét. Így minden szebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése