Játékosan csillog
a sár a tél végi napfényben. Még nem ragadós masszaként állja a dolgukra
igyekvők útját. A Máglya agyagemberét juttatja eszembe, elvarázsolva bámulom az
alakítható anyagot. A felszíne gyúrható, lejjebb viszont még tart a kemény
fagy.
Még nem elég a
napsugár ahhoz, hogy felengedjen, mire a rigó beénekel, addigra a föld is
kifekszi a fagyot. Kemény talajból ragadós sár, majd zöldellő pázsit lesz.
Estére sem hagy
alább a szemek gyermeki csillogása, a váratlan feladatok sem halványítják el az
újdonság fényét. Hihetetlenül természetes megbízni a végtagokban, a szövet
oltalmában, a világ változatos állandóságában.
Levegővétellel
hintázok, elringat az elmém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése