Úton

Egy árnyat látok a ködbe burkolózva. Automatikusan lassítok és megállok az út szélén, belülről nyitom ki az ajtót. Nem szól, mikor beül. Csendben megyünk tovább. Nem nyomasztó a szótlanság, felszabadít, hogy nem érzek késztetést a beszédre.

Dombokba vált a síkság, egyre nagyobb kanyarokat teszünk meg, hogy elérjük a szerpentineket. Már látom a csillagot, lassan kitisztul az ég. Még mindig nem beszélünk, mégis olyan, mintha megnyitották volna a szelepet. A zenével együtt áramlanak az alaktalan szavak. Le kellene tekernem az ablakot, hogy legyen elég hely, de nem akarom megbontani az idillt.

A hegytetőről minden más: apró ékszerdoboz alkatrészeinek gondosan kiépített hálózata. Mindennek megvan a helye és ideje. Látszólag mindenki tudja, mikor merre induljon.

Bódítóan hat a friss levegő. Maradnék, mert nem húz már a mélység. Eleget láttam, gondolom. Inkább a madarakkal tartok.

Mégsem indulok el. Félek, hogy mi lesz veled, ha a világ tetején hagylak. Hogy találsz majd vissza? Elviszlek az első kereszteződésig. Innen már hazajutsz. Tiszta lelkiismerettel húzódok félre, várom, hogy kiszállj, de sehol sem talállak.

Hazafelé jót kacagok, felszabadultan énekelek, belevetem magam a ködös éjszakába és tovább követem a csillagot, bízom benne, hogy hazavezet.

Plüss takaró

Azt hittem, már csak emlék marad. Édes emlék, amit megszépít az idő. Gyerekkorom tükörcserepeiről visszatükröződő fehérség.

Vártam már. Nagyon régóta vártam. Talán nem is tudatosítottam, mennyire. Féltem, hogy ha eljön, olyan lesz, mint egy beteljesült álom. Ami nem álom már, mert elveszik a valóság zegzugaiban. Alkalmazkodik a környezethez, lecsiszolódik és mattba vált a magas fénye.

Annyira természetes volt, amikor először megláttam. Nem öntött el az eufória. Tudtam, hogy havat hoz a tél.

Apró csillámok cikáznak az utcai lámpa fényében. Újra és újra elbűvöl a látvány. Baktatok a hóban és látom szembejönni a mosolygó, piros pozsgás arcokat. Úgy érzem, boldogabbak, mint korábban. Boldogabbak, mint karácsonykor.

Megdobban a szívem, amikor tudatosítom, milyen puha és varázslatos ez a fehér lepel. Mennyi minden elfér alatta. Akár egy plüss ágytakaró, ami elfedi a gyűrött lepedőt.

Táncolok, egy keringő elegáns lépéseit járom a hóban. Nem hagy nyomot a lábam, mert még véletlenül sem érintem a talajt. A leheletem sem gomolyog a sál alól, mert nincs szükség már lélegzetvételre. Talán a szívem sem moccan, ellazulnak az izmok, átjár a szentség.

(Nagy levegőt veszek, elhallgat a zene, beindul a vérkeringés, koppannom kellene a fagyos földön, de megtart ez a mágikus lepel. Lassan érek földet. Újra levegőt veszek, érzem az újesztendő lehetőségeit, kihívásait, változásait. Tudom, hogy jó úton járok.)