Frissen hullott
hópelyheként lepik be a járt utat a virágszirmok. A járatlanon kevesebb a fény,
mégis csábítóbb a rövidített útvonal.
Állva hajtom a
hintát, a derék helyett a fejet díszíti az Orion öve, tömegközlekedés a
Göncöl-szekér. Kétséget keltenek az örömök és ismertek a meglepetések. Nem ér
le a lábam a deszkáról, egyre feljebb visz a lendület. Ajándékokkal van
kikövezve az ösvény, a cél még a távolság homályába vész.
Lehetetlenből lehetséges,
hihetetlenből valóság, ijedtségből öröm lesz. Új képekkel tarkítja a ciklikus
időt az élet, rég tagadott képességek merülnek fel újra a látóhatár titokba
burkolózott mezején. Felismeri a lehetőséget, most azonban mégsem tanul a diák,
inkább ismétel.
Tudja, ahogy a
szúnyogok és lepkék, hogy az, ami a vége, nagyon nagy fényesség. Minden reggel
az ajtóban köszönt a nap.
