Boldog, aki nem tudatlan

Álmosan hunyorog a határ a kora tavaszi napba. Mintha még öt percet kérne a harsányan éneklő rigóktól. Ismerős képet látok, így festhetek, amikor reggelente megszólal az ébresztő. A kutya vidáman tapossa a füvet, én azt nézem, hogy vált zöldbe az út széle. Friss fű lepi be a tavalyi gazt, de még nem teljes a megújulás. Itt-ott előbukkan a régi dudva, akárcsak a tavaly legyökerezett gondolatok, ez sem tágít a felszínről. Olyan a természet, mint a könyvespolc, amin időnként új könyvek veszik át a főszerepet, de a régiek sem kerülnek le onnan. A könyvespolc pedig olyan, mint én magam, teli színes borítókkal, meglepő szókapcsolatokkal, örökérvényű gondolatokkal, hermeneutikás körökkel.

Gyalogolok, a kutyát nézem és közben megértem, miért lehetnek boldogok a tudatlanok. Ő csak megy, még nem ismeri, milyen felüdülést és mókát hoz a tél és azt sem tudja, hogy néhány hónap múlva búvóhelyet keres a nyári hőség elől. Idővel ez is kiderül, ahogy én sem maradok tudatlan és tisztában vagyok vele, hogy ettől még lehet egy mennyországom.